Szigeti Tamás

Natúr

2016.02.02. - 2016.02.14.

Szigeti Tamás, Natúr

A38 kiállítóhely, 2016. február  2-14.

A tematikus tendencia, amely leginkább jellemzi Szigeti utóbbi hároméves időszakát a hangsúlyosan társadalomkritikus szemlélettől a tájfestészet egyéni értelmezéséig vezet. Míg korábban (Önhatalom című kiállítás, 2012) a közéleti figura, annak számos, gesztusaiban hordozott lehetőségével ábrázolható szereplése állt a művész érdeklődésének középpontjában, a további kiállítások (Köz, 2013; Valahol, 2014) már az emberi alakot a tájnak, az épített környezetnek rendelték alá, és az alak milyenségét, üzenetét elsősorban a tájhoz, a térhez viszonyítva jelenítették meg.

Ez a tendencia látszik folytatódni a mostani kiállítás képein is, ahol a környezet mint az emberi tevékenységek következménye és lehetősége jelenik meg.

A 2013-ban megrendezésre került Köz című kiállítását Csepeli György a következő szavakkal nyitotta meg „A képek, melyeket itt látunk, bizonyítják, hogy emlékezés csak a vulgáris idő megtagadása, a visszatérés felidézése révén lehetséges. Mindegyik képet áthatja a szorongás, melyet nem egyszerűen a már megtörtént visszatérésétől való félelem táplál. A képek azért hatnak ránk, fognak és nem eresztenek, mert a bennünk, magunkban lévő hátborzongató fenyegetésekkel szembesítenek, melyeknek nem kell visszatérniük, mert itt vannak, bennünk és körülöttünk.”

Egy évvel később Kovácsy Tibor a Valahol című kiállítás képeiről így beszélt: „… a lemondás és a szorongó aggodalom valamennyi képen ott van. A lemondás a tájképi idill fájó szétcsúszásában. Az aggodalom pedig a tájképek békés felszínét felrepesztő alakokban, akik és amelyek hol jól láthatóan ártó szándékkal jelennek meg, mint a Füst című képen, hol ismeretlen megfontolásokból, mint a Szigeti ipari tájban, csak éppen már eltávoztak, miután fénycsövekkel dekorálták ki a virágos rétet, hol pedig minden bizonnyal készülődnek valami fölöttébb gyanús cselekedetre, ezért osontak a fák között, ahol aztán óvatlanul mégis felverték a fácánokat.”

A mostani kiállítás képein a természet egyre fontosabb szerepet kap, már-már uralkodóvá, dominánssá válik. Éppen annyira, amennyire egy épületromot az azt benövő növényzet betakar, elviselhetővé tesz. Szigeti összes képén megjelenik az idő múlása, a múlt, az elmúlás és az emlékezés. A megjelenő – többnyire halott -- tárgyak, figurák, csak kontrasztként szolgálnak a természet megállíthatatlanul életszagú árjához képest. Szinte minden képen átszaglik a természet kíméletlen élni akarása.

A kiállítás címeNatúr, olyan mint egy fricska, kimozdít, eggyel távolabbról segíti láttatni azt, aminek mindannyian nap mint nap részesei vagyunk: emberek, játszótéri csúszdák és körhinták, úszunk mind valami megfoghatatlan árban, haladva az élettel az elmúlás felé.