Szigeti Tamás

Valahol

2014.10.14. - 2014.10.31.

A most bemutatásra kerülő tárlat a harmadik része annak a már sorozatként is felfogható kiállítási ívnek (Önhatalom, 2012; Köz, 2013; Valahol, 2014), amely következetesen az egyén és a történelem viszonyát gondolja újra, miközben azt vizsgálja, milyen lenyomatot hagy emberi tájképeinken a történelem.

 

Valahol. A mostani kiállítás címe térbeliségre, valamely területre, vidékre utal, és teszi ezt a bizonytalanság, a keresés-kutatás érzetét keltve. Nagyvárosi tájképfestészet ez, áthatva a történelem lenyomataival. Leginkább egy militáns Monet-t képzeljünk el, aki a tavirózsák között felbukkanó hadi sisakokat megpillantva elhagyja az impresszionisták derűjét, és technikát vált.

Szigeti képein mindig felbukkan valami nyugtalanító, valami, amiről tudjuk, hogy ott van, mégis jobban szeretjük, ha nem látszik. Letakarjuk -- akár egy tavirózsával, akár mással. De ezeken a képeken mégis ott van, muszáj nézni, míg elénk tárul: a katonafejek, a karhatalom, az emberi konfliktus mint feltépett seb az esztétikum tálcáján.

A Judit vagy Salomé-ábrázolások juthatnak még eszünkbe Szigeti képeiről, ahol a szépség, a kimódolt esztétikum punktumába a borzalom kerül.

Ma, amikor az újságok címlapján naponta hoznak le képeket levágott emberfejekről, talán azt hihetjük, nem hatnak ezek a képek. Pedig igen, belecsalogatják a szemet egy rettentő játékba, ahonnan aztán nincs visszaút, elgondolkodni muszáj.

„Amikor egy tájat nézek, az mindig egy alkalom arra, hogy végiggondoljak dolgokat. Különösen szeretem Pesten a Duna-szakaszokat, ahogy az ember elnézi a túlpartot. (…) A hegyek, a kémények, a vizek, az égbolton a fátyolfelhők kirajzolnak képeket. De nem mindig mond igazat ez az egész, vagy csak én nem értem... Vagy az ellenkezőjét értem annak, ami igaz, és ilyenkor úgy érzem, hamis a táj... De mitől lenne hamis a táj? Hiszen az maga a természet! Hát nem... A táj, amit az ember szemlél, már a civilizáció áldása, rontása. Az a táj. Az állatnak ez nem táj, neki szagok, fák, eső, mocsok, tisztaság, szagok…

Ez az embernek táj, a festőnek tájkép: a táj mindenképpen emberi teremtmény, s mint ilyen, lehet hamis. Hamis táj -- hamis már attól, ahogyan a szemét beleilleszkedik: világos színű virágok között egyszer csak fényes celofán. De ha észreveszem, hogy hamis, mintha valahogy az igazság is megtörténne.”(Részlet Szigeti Tamás munkamonológjából)

 

 

Kovácsy Tibor megnyitószövege:

Szigeti Tamás ravaszul elbújt kiállításának címe mögé, hiszen bárhonnan meg lehet érkezni ide, és bármerre van továbblépés. És indokolt is az elmozdulásnak ez az ígérete, hiszen Szigeti munkái nem csupán helyzeteket, helyszíneket ábrázolnak, hanem ezekhez a valahol létező tájrészletekhez kötődő érzéseket is: tárgytalan aggodalmat, alig meghatározható, tétován átélt félelmet, szorongást. Olyan cím tehát ez a Valahol, mint egy hatalmas üvegfal: tökéletesen átlátunk rajta, csak éppen nekikoccanunk, ha nem figyelünk, ha túl lelkes lendülettel indulnánk tovább.

Mindezt persze csak azért lehet elmondani, mert alátámasztani véljük, reméljük a művek által, amelyek nagy mérete eleve hozzájárul a jelenetek szuggesztív hatásához. Különben talán nem éreznénk annyira riasztónak, viszolyogtatónak például a vándorútra indult levágott disznófejek egyszerre bosszúvágyó és az általunk elfogadott értelemben véve lemondó, valami fél-transzcendens állapotban révedő tekintetét. Megjegyzem, ez most egy kissé merész állítás volt, hiszen keveset tudnánk mondani a disznó-értelemben vett lemondásról. Milyen az? Együgyű? Öntudatlan? Vagy inkább a kiszolgáltatottságból fakadóan üres, rémületes?

Nem öncélú idétlenkedésből mondom mindezt, hanem mert a lemondás és a szorongó aggodalom valamennyi képen ott van. A lemondás a tájképi idill fájó szétcsúszásában. Az aggodalom pedig a tájképek békés felszínét felrepesztő alakokban, akik és amelyek hol jól láthatóan ártó szándékkal jelennek meg, mint a Füst című képen, hol ismeretlen megfontolásokból, mint a Szigeti ipari tájban, csak éppen már eltávoztak, miután fénycsövekkel dekorálták ki a virágos rétet, hol pedig minden bizonnyal készülődnek valami fölöttébb gyanús cselekedetre, ezért osontak a fák között, ahol aztán óvatlanul mégis felverték a fácánokat. Ez a körülmény, hogy tudniillik a fácánok aligha maguktól rebbentek föl, tetszőleges számú további szereplő feltételezésével teszi hihetetlenül mozgalmassá a képeket, ha nem vesszük magunkat túlságosan komolyan szemlélődés közben, amitől a szemlélődésre felkínált látvány súlya és ereje dacára is mindenkit óvnék. Nem is aggódom túl magam, aggódjanak a lelepleződésről a fák között osonók, Szigeti Tamással együtt, akivel jó társaságba kerültünk, nem egyszerűen visszavágyunk egy olyan világba, ahol a virágos rét virágos rét, az erdei tisztás erdei tisztás, a fák között rejtőző tavacska pedig a csend, a béke, egyfajta örökkévalóság rejtőzködő-, pihenőhelye.  Vagy valami ehhez hasonlóé, egy élhető világé, de semmiképpen sem rejtőzködő katonáké, akik talán egyenesen Ukrajnából, Csecsenföldről, netán Irakból vetődtek ide. De az is lehet, hogy csak beöltözött álkatonák, akik múltbeli csatákat kívánnak imitálni, hogy aztán e letűnt ellenségeskedések hangulatát kéretlenül ide csempészhessék a mai világunkba, a mi mindennapjainkba, kapcsolatainkba.

Szerencsére a kiállítás záróköveként itt van ez a kis paraván az erdővel és a furcsa, suta űrhajóssal. Igaz, hogy nem tudhatjuk, milyen szándékkal közelít, mindenesetre a különös kis figura kulturális asszociációs mezeje a maga művészettörténeti beágyazottságával egyfajta kiegyensúlyozottság, nyugalom reményével kecsegtet. Nem tudhatjuk, merre kereshetjük mindezt. Viszont reméljük, hogy létezik. Valahol.