Szigeti Tamás

Önhatalom

2012.05.08. - 2012.05.24.

Szigeti Tamás: Önhatalom – A38, május 8.

In medias res tudom csak kezdeni, mert amikor először találkoztam Szigeti Tamás új tárlatának anyagával az alkotó műtermében, mindjárt nyilvánvalóvá vált számomra, hogy túl későn érkeztem, itt már benne vagyunk a sűrűjében, jobb lesz, ha óvatosan meghúzom magam, mielőtt egy vehemens, de célt tévesztett mozdulat nyakon találna, mielőtt egy vibráló tekintetű párduc odakapna a körmével, mielőtt a zakómra okádna egy romlott ételektől felpuffadt bohóc, és mielőtt a szemem közé nézne egy medúza-pillantású rendőrtiszt. Nem kellett hozzá az alkotó szenvedélyes belső dialógusait megismernem, noha később ennek is eljött az ideje, hogy megrettenjek a helyzet szokatlan evidenciájától. Attól, hogy noha betűzgetni, silabizálni érkeztem (számomra külön izgalmat jelentett, hogy Tamás munkáit korábban nem ismertem), tehát olyan eseményre készültem, amelyben az érzékelés, a befogadás és a mentális feldolgozás fáradságos munkájáért nagy kompenzációkra és nagy felmentésekre számíthatok – egyfelől a szűzföldre lépő pionírok eufóriájára: kompenzációként, másfelől az önmagamra alkalmazott értelmezés, hogy úgy mondjam a művészetbefogadás etikai dimenziójának elhalaszthatóságára: felmentésként – nos, ezekre számítottam tehát, de mindezzel szemben in medias res szempillantás alatt benne voltam a lecsóban, világossá vált, hogy korábban sem érkezhettem volna eléggé korán, mert ami itt fogad, abban már nyakig benne vagyunk, én is, te is, mindannyian, és nem az a kérdés, hogy hol a helyünk benne, hanem hogy mit keres bennünk ez a valami, ez az állapot. Silabizálni indultam aznap, annak izgalmával, aki boldog reményben élhet, hogy egyszer majd megérti valamiképp a műalkotás rejtjeleit, de pillanatokon belül boldogtalan olvasóként végeztem, aki nem szeretné elolvasni ama nagyon is világos sorokat, melyeken épp az imént futott végig a tekintete.

Mert hát mit is láttam? Csupa olyasmit, amitől az emberben, belül, felüvölt valami irtózatos kétségbeesés. Hová keveredtem? Mi ez a cirkusz? Mi ez az állatkert? És mi ez a matyó mintás vircsaft? Mit keresünk ebben és mit keres ez bennünk?

Mindezt persze nem csak az a néző kérdezi, aki egy kicsit el van már szokva a reprezentatív méretű, ikonszerű igényekkel fellépő, klasszikus technikákkal operáló, előtér-háttér-figura-kolorit viszonylatokban kommunikáló, mágikus realista festményektől, tehát aki a kortárs képzőművészet kapcsán nem mondjuk Peter Doigra gondol első lendületében (ami persze könnyen lehet, hogy fatális hiba), szóval ezeket a nagyon nyers, nesze-a-pofádba kérdéseket nem csak a megrökönyödött néző fogalmazza meg, hanem ezek a kérdések készen várják e festmények terében, épp úgy, mint rács mögött a párducok, mint falusi cirkuszban a rémisztő bohócok, és mint a közúti ellenőrök az út végén a kanyarban, vagy mint az asszonykórus a cirkusszal átellenes községháza előtt.

Hová keveredtünk tehát? Mi ez a cirkusz? Mi ez a vircsaft?A képekben és a képek előtt felmerülő kérdések rémisztő evidenciák, amiket csupán az mozdít ki a holtpontról, hogy a festmények apró finomságai, nézőponttól függő léptékváltásai, a látszólagos jólkomponáltság által elfedett montázs-természetük, a szitanyomat-szerű mintázódásokat ellenpontozó szándékolt visszacsiszolások és szándékolatlan megfolyások kontrasztjai, és még számos hasonló formaelem, végül is olyan érzést kelt a nézőben, hogy a képek által világosan megfogalmazott kérdések mögé képzelhető indulati dinamika valójában rejtélyes, kétértelmű. A képi közlés evidensnek tűnő tartalma mögött felbukkan a közlési szándék alapvető kérdésessége.  

Mert hiszen műfajilag mivel is állunk itt szemben? Képileg megfogalmazott, elokvens intelmeket szemlélünk-e, a középkori „fejedelemtükör” egy kortárs változatát, vagy inkább fotográfiai alapokon nyugvó látleleteket, melyek többrétegűségük ellenére sem veszítik el szenvtelenségüket és szótlanságukat? Vajon vizuális vezércikk lenne e tárlat a zolai J’accuse modorában, avagy inkább az összes mű csupa projekció, kivetített mentális képzet formájában megfogalmazott önarckép, családi portré, közösségi tabló?  Nyugtalanító, hogy nem nagyon tudunk egyértelmű választ adni.  

De talán túl is hajtjuk a dolgot, ha mindenképpen válaszolni akarunk. „Ne cirkuszolj már!” – mondhatnánk, ahogy szoktuk is csitítani némelykor egymást és önmagunkat, midőn a cirkusz metaforájával egyszerre igyekszünk túlfokozni és a túlfokozást követő elernyedés révén lecsillapítani az adott helyzetet. Mert hát természetesen nem a cirkusszal van a baj – noha a bohóc például a pszichológiai megfigyelések szerint sokkal inkább félelmet kelt a gyerekekben, semmint örömet – a cirkusz műfaja azonban méltán kiérdemesült, sokat bizonyított, megújulni képes médium, ami olyanfajta tapasztalatokat is kínál, amelyek a nyugati művészetből régóta kihaltak. A cirkusznak a fizikai és a mentális térben egyaránt jól körülhatárolt, kontrollált attraktivitása és az ebből fakadó kulturális előnyök tagadhatatlanok, jóllehet az ember és az állat közötti folytonosság, sőt alkalmasint felcserélhetőség egyúttal civilizációs szorongásokat is kelt.

Mindez nem mellékes Szigeti Tamás képeinek méltánylása során, azonban az is világos, hogy itt nem a cirkuszról van szó. „Úgyhogy ne cirkuszolj!” – kiáltok megint magamra, tudván tudva, hogy nem a cirkuszban vagyunk, hogy nem cirkusz az egész világ és nem cirkuszos benne minden férfi és nő. Az attrakció hatalmát tehát a léptékváltás felsőbbségével, a reflexió hatalmával próbálhatjuk meg legyőzni – éppen a képek taktikáját követve.

De közben túlontúl ismerős az a konfliktus, amelybe így belekeveredem: az uralom és a felügyelet, a fegyelmezés és az önfegyelem különféle, egymást is keresztező formái újratermelődnek bennem a képeken ábrázolt falusi vásárból való szökési kísérletem közben. Cirkuszi nézővé történt degradálásom szégyenéből csak egy másfajta alávetés révén szabadulhatok. Az attraktív hatalommal szemben megjelenik az a pólus, amit Tamás az „önhatalom” pólusának nevez, tehát a hatalom interiorizációja, ami természetesen nem old meg semmit, de mindent bonyolultabbá tesz.

„Mit kell önmagunkból megismernünk ahhoz, hogy elfogadjuk az önhatalom parancsát?”  „Hogyan kormányozzuk önmagunkat, hogyan kell elszenvedni a kormányzást, hogyan kormányozzunk másokat, kitől fogadjuk el a kormányzást, hogyan válhatunk a lehető legjobb kormányzóvá?”[1]  - ezeket a kérdéseket már Michel Foucault-tól idézem, aki azért is fontos kontextusunkban, mert a hatalom problémáját a léptékváltás problémájával kapcsolja össze.

Azt kérdezi: lehetséges-e a különféle hatalmi formák között analógiákat felállítani és a hatalomgyakorlást a maga absztrakt voltában történelmi elveknek alárendelni? Vagy inkább szingularitásként kell elgondolnunk mindenféle hatalom birtokosát? Átfordítható-e önmagunk fegyelmezése egy család, egy kisebb közösség, például egy cirkuszi trupp irányításába, ez pedig tovább egy egész állam kormányzásába? Várható-e az állami adminisztráció – mégoly átgondolt és jóakaratú – megszervezésétől és kiterjesztésétől a kisebb közösségek és az egyének helyes önkormányzatisága, önmaguk sikeres kormányozása? Mi a különbség az önhatalmú cselekvés és az önmagunk felett gyakorolt hatalom között?     

És persze ugyanezeket a kérdéseket visszatranszponálhatjuk a festményekbe is: mi a különbség a kései Árpád-korban bevezetett nyolc sávos vörös-fehér felségjel és a vele megtévesztésig azonosnak tűnő kortárs politikai címke között? Mi a különbség a sajtófotóvá stilizált asszonykórus lába alól előtörő barna megfolyás és a hokedlin parádézó közlekedési rendőr kabátjának színe között? Mi a különbség az Ígéret című képen megjelenő bohóc riasztó ágálása és a politikai hatos ikrek ugrócsoportja által bemutatott kunszt között? Mi a különbség a Hímzésre vetődő ebek hullahopp karikás produkciója és a Fényreklám párducainak acsarkodása között?

Az a sűrű összefüggésrendszer, ami a nyolc kép motívumainak játékában keletkezik, természetesen újra és újra visszatereli a gondolatainkat olyan nagyléptékű képződmények felé, mint politikai és nemzeti közösségek, társadalmiság, államiság. Így van ez, még akkor is, ha az önhatalom pólusa függetlenedni próbál ezektől a képzetektől, amik azonban makacsul befészkelik magukat az identitás legkülönfélébb változataiba. Foucault itt egyenesen mitizálódásról beszél, s talán érdemes lenne megfontolnunk egyszer figyelmeztetéseit, melyekből zárásként hadd idézzek egy hosszabb részletet. Bő három évtizede keletkezett ugyan, mégsem vált időközben múltbelivé:

„Tudjuk, milyen vonzerővel bír ma az állam szeretete vagy utálata. Tudjuk, micsoda érdeklődést vált ki az állam születésének, történetének, térnyerésének, hatalmának, visszaéléseinek kérdése. Az állam problémájának ilyen túlértékelése szerintem kétféleképpen nyilvánul meg. Közvetlenül lírai módon, érzelmi és tragikus indíttatásból: az állam a velünk szemben álló rideg szörny. A második mód az az elemzés, mely az államot néhány funkcióra korlátozza, mint például a termelőerők fejlődése, a termelési viszonyok reprodukciója. Az államnak ez a korlátozott szerepe mégis elegendő ahhoz, hogy támadások célpontjává és megszerzendő privilégiumok biztosítékává tegye. Az állam azonban sem most, sem története során soha nem rendelkezett ezzel az egységgel, nem volt meg ez az individualitása, ez a rideg és szigorú működési módja, hogy ne mondjam, ez a jelentősége. Végső soron az állam talán nem más, mint kompozit valóság, mitizált absztrakció, melynek jelentősége sokkal csekélyebb, mintsem azt gondolnánk. Talán modernitásunk, vagyis aktualitásunk tekintetében nem a társadalom államosítása a legfontosabb, hanem az, amit úgy neveznék: az állam ’kormányzativá tétele’.”[2]

            Veres Bálint



[1] Michel Foucault: „Az önmagaság technikái” és „Kormány-fővel gondolkodni”, in uő.: Nyelv a végtelenhez, Debrecen: Latin Betűk, 2000, 346. és 287. o.

 

[2] Foucault: „Kormány-fővel gondolkodni”,304. o.