Szigeti Tamás

Bomol

2009.10.13. - 2009.11.08.

 

Rokokó hús

 

Kedves barátaim,

tudjuk, a disznó nyakcsigolyája úgy van megszerkesztve, hogy  hiába tekergeti a fejét, nem tud felnézni az égre.

Milyen jó neki.

Nekünk is jó.

Emlékszem, milyen volt, amikor apámék a kivérzett, élettelen disznót az udvar közepére vonszolták, két acélhorgot vágtak a hátsó csülkeibe, abba láncot fűztek, és felhúzták az udvar oldalánál álló keresztfára.

Apám a végbelétől kezdve a két comb között áthaladva vágta át a testet a medencecsont közepéig, majd lefelé haladva a hasfal és az oldalas közepén végighasította a szalonnát a disznó álláig. A gyűrűs nyelű bárdjával átvágta a medencecsont közepét, a hasfalat a szegycsont porcogójáig késsel nyitotta tovább. Gyorsan, de óvatosan dolgozott, nehogy felsértse a beleket, csak úgy gőzölgött a még meleg test a friss időben. A farokrésznél átvágta a végbelet, marokra fogva lefelé húzta, majd elnyeste a húgyhólyagot összekötő ínszalagot, és leeresztette a végbelet egészen a gyomorig. Bal kézzel kiemelte a hasüregből a beleket, átvágta a gyomor végénél a nyelőcsövet, és az egészet egy mosóteknőbe rakta, hiszen fel kell bontani, levenni a lépet, levágni a májról az epét, a beleket alaposan, hideg vízben kimosni.

Amikor a szegycsontot és aztán a rekeszizmot is átnyisszantotta, és elmetszette a gerinccsigolyán levő szívgyökereket, kiemelte a tüdőt a májjal a gégével és nyelőcsővel együtt, egyenként akasztotta fel a belsőségeket, hadd csurogjon le szabadon a víz és a vér. Végigvágta a faroktól a hátrész közepén a szalonnát egészen a fejéig, majd a bárddal a gerinccsont közepén haladva az egész testet a fejjel együtt kettéhasította.

Egyenesben voltunk.

Ott álltam mellette, néztem, pedig nem is akartam látni ezt az egészet.

A múlt héten meglátogattam Szigeti Tamást a Szent István körúton, a mészszagú szuterénjében, mert azt mondta, nézzem meg a képeit.

Álltunk a fatáblák előtt, s ő egyszercsak így szólt: ember, állat, Isten egy tányérból esznek.

Később tette hozzá, hogy Octavio Pazt idézte, de akkor már mindegy volt.

Ember, állat, Isten, egy tányérból esznek.

A szuterén öles ablaknyílásaiba rejtett tükrökön át bejött hozzánk a napfény, éppen úgy, mint Hrabal egykori nevezetes házában, az Örökkévalóság gátján, ahol a házak kútjába is csak a tükrökön át hatolhatott be a világosság.

Anyagból van a kép is és az is, aki nézi, mondta Szigeti. Van tapintása, szaga, színe, anyaga, valahogy úgy, ahogy egy embernek is. Ne legyen hát se túl nagy bizodalmunk, s ne legyen lustaságunk se.

Arról beszélt, hogy ezeket a fatáblás képeit egyébként citromlével festette, vagyis olyan képeket csinált, amelyek persze a festés után eltűntek, mint valami titkosírás, hogy csak később, amikor forrósítani, égetni kezdte őket, akkor váljanak olvashatóvá. Pörzsölni, mint a malacot.

Képek, amelyeknek immár úgy van történetük, hogy mások lettek, mint amik voltak, eltűntek, s másként tértek vissza.

Egy ilyen kép a jelen erős megítélése, legalábbis Szigeti képei azok. A kép, mint maga a változás: a múlt és a jövő közé szorult európai ember nagy tanulsága, a jelenvalóság átélésének kísérlete.

Szigeti képein, fatábláin a festés konstrukció és rekonstrukció. Az elején ott az álom, a végén a megfejthetőség illúziója. Korábbi képei: a hús bomlása és burjánzása, majd az ezüst és arany fátylak, felületek távol-keleti finomsága után mostanra mindebből a sárarany maradt.

Szigeti képeinek, ezeknek a tárgynak anyaga van, éppen úgy, mint egy talált pocsolyának a városunk aszfaltján; tükröződéseik vannak, mint a járdaszéli foltoknak, vakolatdaraboknak; formai szabályaik és véleletleneik vannak, mint a minket körülvevő városszerű tájnak.

Talált tárgyak, amelyeket nem lehet már elveszíteni.

Nem véletlen tehát, hogy Szigeti legújabb képeinek erős motívuma a kutya.

A kutya, ami olyannyira kutyaszerű, hogy úgy néz, mint az ember, úgy beszél, mint az ember, úgy ugat, mint az ember.

Csak azt ne higgye valaki, hogy holmi finomodás volna ez a bomló, mellbevágó testesség felől. A hús és a japán ikonográfia után fogynak ugyan a színek, rokokó csipkék lendülnek, de nem más ez, mint ugyanannak a mozgásnak, ugyanannak a mozdulatnak a folytatása. Szigeti a tudatos életműépítés helyett a változás keresésének örül; pontosan tudja, hogy pontosan nem tudhatja: a váratlanság és a félresiklás az, amiért érdemes.

Hogyan lesz a kiömlött foltból ezüstösen fénylő, tejszerű tükör.

Hogyan lesz egy dalmata foltjaiból tekergőző pióca.

Bomló és bujálkodó húsok, arany és ezüst fátylak, szoknyaabroncsok és rokokó csipkés bőrök, piócák és pocsolyák - egyazon roncsoltságot mutatnak. Roncsoltságot és a roncsoltságból kirajzolódó új formákat. Azokat az édes, drága kutyákat, akik itt élnek közöttünk.

Barátomnak, Jánosnak van például egy francia bulldogja, a Buksi. Rendes szokása, kedves, helyes kutya amúgy, hogy amikor kiszabadul az utcára, különösképpen a Margitszigetre, előbb csak tesz néhány tétova, oldalazó lépést, mint aki még sétálgatni is rest volna, majd, akárha puskából lőnék ki, hihetetlen sebességgel bevágtat az első alkalmas bokor alá, azonnal megtalálja a hajléktalanok vagy nem hajléktalanok által otthagyott kupac szarokat, és őrületes élvezettel falni kezd. Siet, kétpofára zabál, mert tudja, hogy a gazdái nemsokára rájönnek a turpisságra és elvonszolják onnan. Úgy eszik, hogy a helyes kis képét összekeni jobbról és balról.

Aztán, amikor végül sikerül lecibálni a zsákmányáról, hogy ne haragudjanak rá és ne kiabáljanak vele, barátságosan képen nyalja a gazdikat.

Nincsen fontosabb, mint a szeretet.

János barátom azt mondja, ez nem csak Buksi szokása, minden kutya, ha teheti, emberszart eszik, ők ugyanis ösztönösen tudják jól, mi hiányzik a szervezetüknek.

Apám egy hideg vizes vájdlingba rakta a disznó bugyborékosan fehérlő beleit, ezt kellett az asszonyoknak kétszer is kimosniuk, majd felvagdosni, s egy fakanál nyelére kifordítva felhúzni, hogy egy kisebb kés hátával simára lehessen kaparni. Sós-ecetes vízben ázott, amíg vissza nem töltötték bele a disznót.

Szigeti Tamás képein citromfoltok barnállnak, a kiömlött tej fehérlik, szoknyák tűnnek el az erdőben, kutyák tükröződnek a tócsák vizében, onnan nézünk vissza, mintha fejen állnánk.

Hajnal is van, hideg is van, disznó is van, pálinka is van, kutya is van, meg mi is vagyunk, kezdődhet hát a munka.

 

Kőrösi Zoltán