Szigeti Tamás
Elemek
2021.06.09. - 2021.06.20.
Horváth Judit,Szigeti Tamás Elemek című kiállításának megnyitó beszéde
Ezzel a kiállítással egy fejezet véget ér az A38 életében. A Kiállítóhely 2010. novemberében nyitott meg. Számos egyéb program, koncertek, gyerekprogramok, könyv- és filmbemutatók, tudományos konferenciák mellett, máig 86 kiállítást rendeztünk ebben a nagyon speciális adottságú térben. A hajó egész életét a folyamatos változás, az újabb kihívásokhoz való alkalmazkodás, a fejlődés jellemzi. Mostantól e térben a médiának jut a főszerep. Az A38-on az eddigiek folytatásaként még több teret kap majd a kultúra archiválása és közzététele.
Köszönjük a közreműködést a velünk együttműködő művészeknek, a nálunk fellépőknek, és minden munkatársunknak, akik e sokéves tevékenység alatt segítették programjaink megvalósulását. Minden eddigi kiállításunkat, azok megnyitóbeszédeit, videófelvételeit megtalálják a petrys.hu weboldalon.
Rendhagyó módon a mai tárlatot, Szigeti Tamás Elemek című kiállítását, mely a 14. egyéni kiállítás, melyet Tamásnak rendezünk, én fogom megnyitni, és a megnyitó folyamán több helyen fogok idézni Tóth Krisztina első verseskötetéből, A beszélgetés fonala címűből. Teszem pedig ezt azért, mivel tudom, hogy Tamás alkotói szakaszait mindig kísérik szépirodalmi hatások, és amikor a mai kiállításra készülvén feltettem neki a kérdést, mit olvas mostanság, azt válaszolta, hogy Tóth Krisztinát. Ezt a kötetet, az elsőt viszont még nem ismerte, úgyhogy remélem, ezzel az idézett szövegekkel, talán egy kicsit őt is sikerül meglepnem.
„A tér marad: állandó tér a térben.
Állandó még a foltos roncskocsi,
ahogy négy téglán álldogál
a hóesésben vagy levélesésben.”
(Kokárdaárus)
(Szigeti Tamás, Habok. 2021.)
Szigeti Tamás képei foltosak.
A folt szó etimológiájáról a magyar etimológiai szótárban a következőket találjuk: „folt – ‘az alapszíntől eltérő rész valamely felületen’ (…) a ’fal’ ige származéka, annak ‘darabokra tép, darabol’ jelentésárnyalata alapján. A fal–folt magánhangzóváltakozás analóg a vala–volt vagy a hal–holt szópárokéval.”
A foltszerűség az emlékeknek is jellemzője.
A vásznak mintázatának részeként megjelenő folt lehet egy nyílás vagy éppen valaminek a kitakarása, elfedése.
A texturális kísérletek és a kollázs technikák a képeken egyszerre utalnak térbeli elhelyezkedésre, az alá- és fölérendeltségi viszonyokra, és utaztatják a szemlélőt a "régen volt", illetve a "mindez megtörténhet" felvetései mentén. A bódulathoz hasonló állapot, melyet a képek sugallnak, erős párhuzamokat mutat társadalmi- és történelmi tudatunk megnyilvánulásaival.
Vannak emlékfoltok melyek felvillannak a múltból, de olyanok is, melyek éppen kitakarnak egy részt onnan. Van, hogy befoltozzuk a múlt történéseit, de az is előfordul, hogy feltépjük azokat.
„(…) én leszek majd a téli sztráda
fénye, szilánk a jobb szemedben
és a baleset villanása.
(…)
először csend, aztán egy égő
erdő hadar hogy éppen most van
ebben a pillanatban késő
hanyatt zuhannak ki a testek
belőled arcuk eltakarva
nevükkel aztán elfelejted
a nevüket is készakarva
(…) csak
dacból, félelemből neveznek
ködnek gyufának éjszakának.”
(Tóth Krisztina, De fato)
(Szigeti Tamás,Zöld lebegés. 2021.)
„Algás, sötétlő hullámtörők közt zúg a felcsapó víz,
deszkákat vág az óceánjáró rozsdás hasához,
távol halászhajók
fordulnak lassú körben,
nyomukban villogó, türelmetlen sirályok.
Dagály van.
Tenger lép a partra,
tenger lép a halászok gyűrött,
felázott lábnyomába,
befelé nézel: tenger ott is,
és csak vándorló dűnék konok,
dallamtalan szitája.
Felül épp ilyen dombokat
sodort a száraz szél az égre.
Látni a gyíkok lüktető hasán,
hogyan gyorsul a sziklák érverése.”
(Tóth Krisztina, Másik tenger)
(Szigeti Tamás, Három Nap. 2021)
„És most.
Fellőtt sirály.
Dél.
Két hajó takarja egymást,
árbocuk csúcsa összeér.”
(Tóth Krisztina, Másik tenger)
„(…) röntgenképek
sokszoros fátyla sző egy arcot,
(…)
Te, aki magad is
tenyered véletlenjén fekszel,
átizzadt utak között”
(Tóth Krisztina, Ösvény)
„Bevéstem régen tenyerembe
az összes járható utat:
csukott, járhatatlan tenyér.
Az időt úgy mérem, ahogy
a kérgen megtett hosszú-hosszú nap
után a gyantacsepp
leér.”
(Tóth Krisztina, Sajnálom)
„Figyel. Kutatva, hosszan,
át a sötétség vak szövetén.”
(Tóth Krisztina, Feketéből fehérbe)
„(…) Nézzük azt,
ahogy a hegyi úton állsz, grimaszt
vágva, hogy ne fotózzalak. Aki
örökké próbál félrehajlani,
az nincs jelen. Időnként felriaszt
az elszalasztott kép.”
(Tóth Krisztina, A megfoghatatlanról)
„Haladjunk erre lassan, és az
olajfestékes ereken
kússzunk a kép széle felé:
üveg, buborék, torzulások,
a kert, a férfi és az erkély
hullámot vetve megtörik.”
(Tóth Krisztina, Hangyasztráda)
(Szigeti Tamás, Tűzbe búvó férfi. 2021.)
Matisse, Tarkovszkij, Bacon, Czóbel, Rippl-Rónai József mind olyan művészek, akikből Szigeti merít vagy inspirálódik.
Az elmúlt évek kompozíciónak téri referenciái az erdők, bokros területek textúráját használták fel. A megfestett textúrák „zajos”, véletlenszerűnek ható jellege a festőiség, a színesség kísérleti terepévé válik. Az egyes képi elemek eredeti jelentésüktől részben elszakadva új, önmagukban is szemlélhető színformákká változnak. Ezzel a módszerrel Szigeti a szemlélő elmélyülő figyelmét szeretné ösztönözni és azt, hogy a kép értelmezése közben elméje a racionalitáson túlmenően saját érzelmi és emlékezeti előképeit is megidézhesse. A festett kép valódiságának vizsgálata ily módon a szemlélői többszörös megfigyelés, és az így indukált átélés során valósul meg.
„A fájdalom természetéről,
mely lényegében földeríthetetlen.
Van, aki meg se szólal. Báva
szemmel figyel, és dől előre-hátra,
belső ritmus szerint. Vagy jobb esetben
feláll, feldönt egy széket és esetlen
léptekkel kimegy, nem is nézve hátra,
csak fojtva, gondolatban, és a háta
sokáig vibrál még a képkeretben,
nem kér tüzet, nem gyújtja fel magát, merész
ötlete nem támad a síneken,
megy át a hídon, éppen csak lenéz –
(…)”
(Tóth Krisztina, A fájdalom természetéről)
A foltokban ott rejlik a lehetőség, hogy kirajzolódni hagyjunk belőle valamit.
A folt sajátos tér-, és időélmény. A folt azé, aki belelát valamit. Mindannyiunknak vannak foltjai, melyek csak számunkra rajzolódnak ki.
Ott vannak még az illatfoltok, az elillanó párafoltok, a bőrpír, a pillanatnyi fények és azok játéka.
„Fogadjunk, utazó ez is
szemöldökéről látni furcsa
arcában erdő és keréknyom
avarfüst ősz ki tudja
lehet hogy vízen jött igen
kormányzott vikingszőke fényben
vitorlavászon reggeleknek
ringása van a szemében
karján goromba vadbozót
egy csónak síkos alja
vagy inkább persze délvidék
egy ablak fogvatartja”
(Tóth Krisztina, Fogadjunk)
A foltok elveszik tőlünk a tökéletesség élményét. Nehézkes felmérni őket.
(Szigeti Tamás, Forgószél. 2021.)
„Galambárnyék röptét vetíti
égősárga tűzfalra aztán
továbbmegy fényes, pontos útján
a délután. Hogy rend legyen.
Sétálni mennek a hülyék,
fogják a hurkos madzagot.
A Pállottszájú és a Vízfejű
egymás mögött megyen.
Végighúzzák a juj de hosszú
kerítésen a kezüket:
egy rágott körmű keskeny és
egy tömpe vértelen.
Zebrához érnek és megállnak.
Nagyon piros van, hát örülnek.
A Pállottszájú és a Vízfejű az úton átmegyen.
– Tudok egy éneket,
a tiednél szebbet,
szól a Pállottszájú
és máris énekelget:
'Hentespapa, ne menj az égbe!
Ki fogja kinyitni a boltot?
Kicsi kutyánkat lánccal verni,
ha lepisil egy bokrot?’
– Én is tudok egyet,
még ennél is jobbat,
felel a Vízfejű,
és máris dúdolgat:
’Sakálmama elment az égbe,
itt hagyott Sakálnagyanyóval.
Ki fogja selymes hajikámat
fésülni égő vasalóval?’
Mennek tovább,
hegy-völgyön, árkon-bokron,
borotvaéles fény kaszálja
nyomukban árnyakká a tárgyakat.”
(Tóth Krisztina, Domborzat és vízrajz)
(Szigeti Tamás, Lila nő futótűzzel. 2021.)
„Egy égő liftbe zárva várakoztam”
(Tóth Krisztina, Postás)
„Ez itt anyád. Azt mondja,
túl vizes vagy,
retikülszagú zsebkendővel
törölget és beszél.”
(Tóth Krisztina, Az éjjeli hal)
„A lázas, termékeny felejtés kezdetével
szükségem lesz mindnyájatokra:
mutassátok meg, kérlek, arcotok
milyen így félsötétben
a felejtés árnyékával bevonva.
Együtt akarok látni minden
arcot, együtt a részletekkel,
minden test minden mozdulását
az idő minden szeletében.
Azután kérem a ruhákat.
Kérem a ruhák érintését,
közelképet a bársonyokról,
a frottír őserdejéről.
Pontos, pontos szavakat kérek.
Téglaport. Villanydrótot. Pihéket.
Hajszálakat! Tenyeret! Szárnyat!
Óriás, feszülő vásznat!
Vitorlát, mit a szél kibont!
Követelem egy másik tenger partján a régi tériszonyt.”
(Tóth Krisztina, Másik tenger)