Szigeti Tamás

Elemek

2021.06.09. - 2021.06.20.

Horváth Judit,Szigeti Tamás Elemek című kiállításának megnyitó beszéde

 

Ezzel a kiállítással egy fejezet véget ér az A38 életében. A Kiállítóhely 2010. novemberében nyitott meg. Számos egyéb program, koncertek, gyerekprogramok, könyv- és filmbemutatók, tudományos konferenciák mellett, máig 86 kiállítást rendeztünk ebben a nagyon speciális adottságú térben. A hajó egész életét a folyamatos változás, az újabb kihívásokhoz való alkalmazkodás, a fejlődés jellemzi. Mostantól e térben a médiának jut a főszerep. Az A38-on az eddigiek folytatásaként még több teret kap majd a kultúra archiválása és közzététele.

Köszönjük a közreműködést a velünk együttműködő művészeknek, a nálunk fellépőknek, és minden munkatársunknak, akik e sokéves tevékenység alatt segítették programjaink megvalósulását. Minden eddigi kiállításunkat, azok megnyitóbeszédeit, videófelvételeit megtalálják a petrys.hu weboldalon.

 

Rendhagyó módon a mai tárlatot, Szigeti Tamás Elemek című kiállítását, mely a 14. egyéni kiállítás, melyet Tamásnak rendezünk, én fogom megnyitni, és a megnyitó folyamán több helyen fogok idézni Tóth Krisztina első verseskötetéből, A beszélgetés fonala címűből. Teszem pedig ezt azért, mivel tudom, hogy Tamás alkotói szakaszait mindig kísérik szépirodalmi hatások, és amikor a mai kiállításra készülvén feltettem neki a kérdést, mit olvas mostanság, azt válaszolta, hogy Tóth Krisztinát. Ezt a kötetet, az elsőt viszont még nem ismerte, úgyhogy remélem, ezzel az idézett szövegekkel, talán egy kicsit őt is sikerül meglepnem.

 

„A tér marad: állandó tér a térben.

Állandó még a foltos roncskocsi,

ahogy négy téglán álldogál

a hóesésben vagy levélesésben.”

 

(Kokárdaárus)

 

 
   

 

(Szigeti Tamás, Habok. 2021.)

 

Szigeti Tamás képei foltosak.

A folt szó etimológiájáról a magyar etimológiai szótárban a következőket találjuk: „folt – ‘az alapszíntől eltérő rész valamely felületen’ (…)  a ’fal’ ige származéka, annak ‘darabokra tép, darabol’ jelentésárnyalata alapján.  A fal–folt magánhangzóváltakozás analóg a vala–volt vagy a hal–holt szópárokéval.”

A foltszerűség az emlékeknek is jellemzője.

A vásznak mintázatának részeként megjelenő folt lehet egy nyílás vagy éppen valaminek a kitakarása, elfedése.

A texturális kísérletek és a kollázs technikák a képeken egyszerre utalnak térbeli elhelyezkedésre, az alá- és fölérendeltségi viszonyokra, és utaztatják a szemlélőt a "régen volt", illetve a "mindez megtörténhet" felvetései mentén. A bódulathoz hasonló állapot, melyet a képek sugallnak, erős párhuzamokat mutat társadalmi- és történelmi tudatunk megnyilvánulásaival.

Vannak emlékfoltok melyek felvillannak a múltból, de olyanok is, melyek éppen kitakarnak egy részt onnan. Van, hogy befoltozzuk a múlt történéseit, de az is előfordul, hogy feltépjük azokat.

„(…) én leszek majd a téli sztráda

fénye, szilánk a jobb szemedben

és a baleset villanása.

(…)

először csend, aztán egy égő

erdő hadar hogy éppen most van

ebben a pillanatban késő

 

hanyatt zuhannak ki a testek

belőled arcuk eltakarva

nevükkel aztán elfelejted

a nevüket is készakarva

(…) csak

dacból, félelemből neveznek

ködnek gyufának éjszakának.”

 

                                                                                                                                                         (Tóth Krisztina, De fato)


(Szigeti Tamás,Zöld lebegés. 2021.)

 

„Algás, sötétlő hullámtörők közt zúg a felcsapó víz,

deszkákat vág az óceánjáró rozsdás hasához,

távol halászhajók

fordulnak lassú körben,

nyomukban villogó, türelmetlen sirályok.

Dagály van.

Tenger lép a partra,

tenger lép a halászok gyűrött,

felázott lábnyomába,

befelé nézel: tenger ott is,

és csak vándorló dűnék konok,

dallamtalan szitája.

Felül épp ilyen dombokat

sodort a száraz szél az égre.

Látni a gyíkok lüktető hasán,

hogyan gyorsul a sziklák érverése.”

(Tóth Krisztina, Másik tenger)

 

 

              (Szigeti Tamás, Három Nap. 2021)

 

„És most.

Fellőtt sirály.

Dél.

Két hajó takarja egymást,

árbocuk csúcsa összeér.”

(Tóth Krisztina, Másik tenger)

 

„(…) röntgenképek

sokszoros fátyla sző egy arcot,

(…)

Te, aki magad is

tenyered véletlenjén fekszel,

átizzadt utak között”

(Tóth Krisztina, Ösvény)

 

„Bevéstem régen tenyerembe

az összes járható utat:

csukott, járhatatlan tenyér.

Az időt úgy mérem, ahogy

a kérgen megtett hosszú-hosszú nap

után a gyantacsepp

leér.”

(Tóth Krisztina, Sajnálom)

 

„Figyel. Kutatva, hosszan,

át a sötétség vak szövetén.”

(Tóth Krisztina, Feketéből fehérbe)

 

„(…) Nézzük azt,

 

ahogy a hegyi úton állszgrimaszt

vágva, hogy ne fotózzalak. Aki

örökké próbál félrehajlani,

az nincs jelen. Időnként felriaszt

 

az elszalasztott kép.”

(Tóth Krisztina, A megfoghatatlanról)

 

„Haladjunk erre lassan, és az

olajfestékes ereken

kússzunk a kép széle felé:

üveg, buborék, torzulások,

a kert, a férfi és az erkély

hullámot vetve megtörik.”

(Tóth Krisztina, Hangyasztráda)

 

                                                                                                                                            (Szigeti Tamás, Tűzbe búvó férfi. 2021.)


 

Matisse, Tarkovszkij, Bacon, Czóbel, Rippl-Rónai József mind olyan művészek, akikből Szigeti merít vagy inspirálódik.

Az elmúlt évek kompozíciónak téri referenciái az erdők, bokros területek textúráját használták fel. A megfestett textúrák „zajos”, véletlenszerűnek ható jellege a festőiség, a színesség kísérleti terepévé válik. Az egyes képi elemek eredeti jelentésüktől részben elszakadva új, önmagukban is szemlélhető színformákká változnak. Ezzel a módszerrel Szigeti a szemlélő elmélyülő figyelmét szeretné ösztönözni és azt, hogy a kép értelmezése közben elméje a racionalitáson túlmenően saját érzelmi és emlékezeti előképeit is megidézhesse. A festett kép valódiságának vizsgálata ily módon a szemlélői többszörös megfigyelés, és az így indukált átélés során valósul meg. 

 

„A fájdalom természetéről,

mely lényegében földeríthetetlen.

Van, aki meg se szólal. Báva

szemmel figyel, és dől előre-hátra,

belső ritmus szerint. Vagy jobb esetben

 

feláll, feldönt egy széket és esetlen

léptekkel kimegy, nem is nézve hátra,

csak fojtva, gondolatban, és a háta

sokáig vibrál még a képkeretben,

 

nem kér tüzet, nem gyújtja fel magát, merész

ötlete nem támad a síneken,

megy át a hídon, éppen csak lenéz –

(…)”

(Tóth Krisztina, A fájdalom természetéről)

 

A foltokban ott rejlik a lehetőség, hogy kirajzolódni hagyjunk belőle valamit.

A folt sajátos tér-, és időélmény. A folt azé, aki belelát valamit. Mindannyiunknak vannak foltjai, melyek csak számunkra rajzolódnak ki.

Ott vannak még az illatfoltok, az elillanó párafoltok, a bőrpír, a pillanatnyi fények és azok játéka.

„Fogadjunk, utazó ez is

szemöldökéről látni furcsa

arcában erdő és keréknyom

avarfüst ősz ki tudja

 

lehet hogy vízen jött igen

kormányzott vikingszőke fényben

vitorlavászon reggeleknek

ringása van a szemében

 

karján goromba vadbozót

egy csónak síkos alja

vagy inkább persze délvidék

egy ablak fogvatartja”

(Tóth Krisztina, Fogadjunk)

 

A foltok elveszik tőlünk a tökéletesség élményét. Nehézkes felmérni őket.

 

          (Szigeti Tamás, Forgószél. 2021.)

 

„Galambárnyék röptét vetíti

égősárga tűzfalra aztán

továbbmegy fényes, pontos útján

a délután. Hogy rend legyen.

 

Sétálni mennek a hülyék,

fogják a hurkos madzagot.

A Pállottszájú és a Vízfejű

egymás mögött megyen.

 

Végighúzzák a juj de hosszú

kerítésen a kezüket:

egy rágott körmű keskeny és

egy tömpe vértelen.

 

Zebrához érnek és megállnak.

Nagyon piros van, hát örülnek.

A Pállottszájú és a Vízfejű az úton átmegyen.

 

– Tudok egy éneket,

a tiednél szebbet,

szól a Pállottszájú

és máris énekelget:

 

'Hentespapa, ne menj az égbe!

Ki fogja kinyitni a boltot?

Kicsi kutyánkat lánccal verni,

ha lepisil egy bokrot?’

– Én is tudok egyet,

még ennél is jobbat,

felel a Vízfejű,

és máris dúdolgat:

 

’Sakálmama elment az égbe,

itt hagyott Sakálnagyanyóval.
Ki fogja selymes hajikámat

fésülni égő vasalóval?’

 

Mennek tovább,

hegy-völgyön, árkon-bokron,

borotvaéles fény kaszálja

nyomukban árnyakká a tárgyakat.”

(Tóth Krisztina, Domborzat és vízrajz)

 

(Szigeti Tamás, Lila nő futótűzzel. 2021.)

 

„Egy égő liftbe zárva várakoztam”

(Tóth Krisztina, Postás)

 

„Ez itt anyád. Azt mondja,

túl vizes vagy,

retikülszagú zsebkendővel

törölget és beszél.”

(Tóth Krisztina, Az éjjeli hal)

 

„A lázas, termékeny felejtés kezdetével

szükségem lesz mindnyájatokra:

mutassátok meg, kérlek, arcotok

milyen így félsötétben

a felejtés árnyékával bevonva.

 

Együtt akarok látni minden

arcot, együtt a részletekkel,

minden test minden mozdulását

az idő minden szeletében.

 

Azután kérem a ruhákat.

Kérem a ruhák érintését,

közelképet a bársonyokról,

a frottír őserdejéről.

 

Pontos, pontos szavakat kérek.

Téglaport. Villanydrótot. Pihéket.

Hajszálakat! Tenyeret! Szárnyat!

Óriás, feszülő vásznat!

 

Vitorlát, mit a szél kibont!

 

Követelem egy másik tenger partján a régi tériszonyt.”

(Tóth Krisztina, Másik tenger)