Bernát András

Szalagtektonikák

2018.01.23. - 2018.02.10.

2017 kiemelkedő év volt Bernát András életében. Egy közel 40 éve konzekvensen építkező pályaív a művész 60. születésnapjára egy sokak által régóta várt életmű-kiállításban és azt kísérő katalógusban ért össze.

A kötetet lapozgatva az embernek az az érzése támad, hogy egy hömpölygő regényfolyamba csöppent bele, ahol a fő motívumok élesebben vagy homályosabban újra és újra visszatérnek. Egy csodálatos festészeti ív rajzolódik ki, mely még azok számára is tartogat meglepetéseket, akik régóta követik Bernát festészetét. A kötet bemutatja a kísérletezés útjait is, azokat a leágazásokat, melyek búvópatakként fel-feltűnnek az életműben. A főtéma azonban határozottan ott gomolyog, morajlik, örvénylik a képeken, és visz minket magával.

A többnyire valami sejtelmes baljóslatot árasztó tájképeken ott rejtőzik egy a fenyegető természeti erőkre emlékeztető kódolhatatlan (ebből fakad fenyegető jellege) jelrendszer, mely néha kristályszerkezetekben, máskor soha véget nem érő spirálisan kanyargó ívekben ölt testet. De a testnek ezeken a képeken éppen a megfoghatatlan, a körberajzolhatatlan, a felszín nélküli jellege tárul fel. Szent Tamás hitetlenségből fakadó tapasztalásához hasonlít az élmény, ahogy a ’test’ Bernát képein feltárul, hisz annak feltárhatatlanságáról (lényegéről) tanúskodik festményeinek többsége.

Az elmúlt évben A táj konfigurációja című életmű-kiállítás az ország három nagy kiállítóhelyén is bemutatkozott, a Paksi Képtár után a veszprémi Művészetek Házában, majd a debreceni MODEM-ben volt alkalmunk megtekinteni az eddig született munkákat.

A mostani kiállításon bemutatott képek többsége 2016-ban született, és Budapesten eddig még nem került kiállításra. A tárlat a legfrissebb képekhez vezető utat mutatja be: ezek a festmények az úgynevezett ’tektonikus képek’ első fázisához sorolhatók, azt a pillanatot mutatják, amikor síkok találkozása még nem nyílt szét a képeken, csak jelzésszerűen látszik, hogy hasadni fog. A festmények alapeleme és legfontosabb effektusa továbbra is az egyenes vonalú ecsetnyomokról visszaverődő fény.

 

 

Zsikla Mónika

Szeizmikus mozgások

 

Az évfordulók szinte minden életstádiumban számvetésre és összegzésre sarkallnak, s nem volt ez másként 2017-ben Bernát András 60. születésnapján sem. A kerek évforduló alkalmából több hazai intézmény is kiállítással ünnepelte a művészt, s négy évtizedes munkásságát. A Paksi Képtár és a debreceni MODEM retrospektív kiállításokkal és egy a kiállításokat kísérő monografikus igényű kötet megjelentetésével, a veszprémi Művészetek Háza pedig egy szűkebb válogatás és a monográfia nyilvános bemutatójával köszöntötte a festőt.

 

A mozgalmas évfordulót pedig nem apátia és csend, hanem a folytonosság jegyében máris a legújabb „tektonikus képek” itt bemutatott első fázisa követte. Ez az első fázis azon túl, hogy az opus legzsengébb rétege, tautológiával élve fázisok folytonosságainak a folytonossága, konkrétabban a 2010-es évektől készülő Tér tanulmány sorozat képkutatásainak szekvenciáit jelenti, és ezek a szekvenciák az életmű évtizedes folyamatosságainak aktuális lepárlásai.

 

Felületeiken összegződik minden, ami Bernát festészetétét alapjaiban határozza meg, a „struktúrából kimetszettség”, „a fix nézőpont nélküliség”, „a szerves pigmentek közé kevert fémszemcséken” megtörő és tükröződő fényjáték, a fény implikálta plasztikusság és mozgalmasság, és az a nagyon erős tájképi vízió, amely már Bernát ’80-as években készült vásznait is jellemezte. Monográfusa Hajdu István így utalt erre: „Bernát nem törekszik az asszociációkra, nem igyekszik esélyt adni semmiféle történeteknek… festményei éterivé stilizált tájképek, melyekben valamifajta turneri vihar feszül, kitörhetetlenül.”

 

Annak ellenére, hogy megkérdőjelezhetetlen a Tér tanulmányok tájképi toposza, a jelen kiállításon bemutatott legújabb „szalagtektonikák” kapcsán most mégis azokra a 81-ben készült fekete-fehér fotókra utalnék vissza, amelyeket Bernát akkori barátnőjéről, későbbi feleségéről, Csilláról az alábbiak szerint készített a műteremlakásukban: „A padlásszoba ajtaját és a mosdót eltakartam csomagolópapírral, és vízben oldott fekete pigmentekkel kaotikus vonalszövedéket festettem rá. Ez volt a háttér, amely előtt egy hasonlóképpen befestett aktot fotóztam különböző pózokban…Az elképzelésem az volt, hogy a test a ráfestett kusza vonalak révén beleolvadjon a háttér vonalszövedékébe.”

 

Bernát a fotózással a csomagolópapírra és a modell meztelen testére felhordott kusza és kaotikus vonalszövet layereket egyetlen kattintással egy képsíkká olvasztotta. A voyeur tekintetét mágnesként vonzó intim felvételeken a vonalgesztusok által egymásba nyitott képterek, Lucio Fontana képsíkokat egybenyitó vászonhasításait idézhetik emlékezetünkbe. A csomagolópapírra és a meztelen testre felhordott fekete vonalhalmazok mintha térbeli inverzei lennének Fontana mögöttes tereket egyesítő gesztusainak. Sőt Bernát festett stráfjai és Fontana vászon hasításai a gesztusok gyorsaságának köszönhetően körvonalaikat tekintve szinte tökéletesen megegyeznek, de ami ennél is lényegesebb kapcsolat közöttük, az a vonalhasítékok által beteljesített küldetés, miszerint az adott képtereken belüli jelenlétük a mögöttes layereket olvasztja eggyé. Ezeknek a fekete, térben egymás inverzeiként létező vonalhasítékoknak nem kisebb a funkciójuk, mint hogy át- és összekötnek, miközben láttatni engednek egy darabot a mögöttesből.

 

Bernát négy évtizedes praxisában a vonal mindvégig meghatározó alapforma és hivatkozás maradt, de azt a 80-as évek elején készült fotósorozatot leszámítva soha többé nem ruházta fel ilyen komplex küldetéssel, egészen mostanáig, a „tektonikus képek” 2015-16 óta készülő első fázisáig. 

 

Az itt kiállított legújabb képeken a vászonra felhordott, asszociációkat keltő, de önmagában felismerhetetlen formákká lényegült impasto ecsetnyomok, mindeddig feszesen összetartó „szalag és kristály” architekturáknak nevezett rendszerén egy virtuális szeizmikus mozgás hasadékokat ütött. A tektonikus rezgések által keletkező erőhatások mentén létrejött hajszálvékony repedéseken, máshol húsosabb hasadékokon átvilágló, átfénylő színpászmák megint csak képtereket összekötő vonalnyílásokká lettek, csakúgy, mint azokon a bizonyos fekete-fehér fotókon. Általuk kapcsolódnak az egymásból és egymáson átdiffundáló képterek.

 

A repedések mentén valószínűtlenül áttörő színfény pászmák pedig nem engednek eltávolodni Bernát magánmitológiájától, azoktól a gyakran hivatkozott 20-30 éve folyton visszatérő álmoktól, amelyeknek főszereplői a vízaknába zárt sötét és nedves mélység, és a soha nem látott fények és szoláris jelenségek voltak. Eldönthetetlen hogy mit látunk.

 

És, ahogy Tolvaly Ernő empatikus esszéjében írta, „Ez adja képeinek azt a titokzatos aspektusát – tudniillik: nem tudható, hogy belülről vetül ki, vagy kívülről vetül be –, aminek következtében a művész belső világának »absztrakciója« és a kívülről érkező kép valóságos naturalizmusa keveredik. Eldönthetetlen, hogy az ábra olvasható, vagy mi látunk bele egy általunk érthető képet.”