Gaya Arutyunyan

Belső hangok

2017.02.21. - 2017.03.05.

Gaya Arutyunyanról, a hazánkban is ismert örmény Deti Picasso és Wattican Punk Ballet zenekarok karizmatikus énekesnőjéről kevesen tudják, hogy építészmérnökként végzett és egyben remek festő is. Mióta Budapesten él és alkot, több csoportos képzőművészeti eseményen is részt vett, kiállított a K Petrys galériában, a Műveleti Terület Galériában, vagy az Art-In-Fusion sorozatban is szerepelt, de ez az első alkalom hogy, Belső Hangok címmel önálló kiállítást tart az A38 Hajón. A figuratív művészetben utazó Gaya képzeletbeli hősei között van aquitaniai kakasidomár, kétsarkú Napóleon-kalapba öltözött tiszt, Csing-dinasztiabeli szolgalány, baszk tengerész, vagy szentpétervári költő, akik egytől egyig belső hangokon beszélgetnek. A kiállított művek nagy része nem hagyományos vászonra készültek, hanem fapanelekre, kartonlapokra, vagy konyhai vágódeszkákra lettek festve.

Szálljunk fel!

 

Állok a Stedelijk múzeumban, s farkasszemet nézek Malevics önarcképével életmű-kiállításán. Szigorú, szép, őrült, okos. Akkor még nem repült el a világűrbe az általa felfedezett szuprematizmus szárnyán, mert még európai hatás alatt állt és festett, de csak pár métert kell arrébb menni, s ott már a semmi fekete keresztjére feszíti magát a végtelenben tárulkozva ki.

Chagallt sokáig nem szerettem, magam sem tudom miért. Aztán ahogy nézegettem fotóit, ezt az állandóan mosolygó jóságos szerény figurát, lassan megbocsájtottam neki a sok szárnyaló menyasszonyt, rettenetes zöld lovat, piros tehenet, egymásba gabalyodó parasztokat. Sőt, megszerettem őket, mondhatni nagyon, álmaim és rémálmaim vidám tolmácsolójaként gondolok ma rájuk.

Amikor 2006 márciusában megismertem Kozlov elvtársat, még nem tudtam, hogy békaemberekkel fogok találkozni. S azt még kevésbé, hogy az Orosz Állami Rádió kultúr-csatornáján fogom két órás élőadásban hirdetni művészetem igéjét kalasnyikovos őrök társaságában Moszkvában, ahová Kozlov elvtárs vitt, aki emellett a Szentpétervári Majakovszkij városi könyvtárban szervezett irodalmi estet, hogy a többi hihetetlen programot ne is soroljam, melyek zömét meg is tartottuk szép sikerrel, ha nem lőttük ki magunkat a vodka szárnyán Malevicshoz a végtelen űrbe, vagy Chagallhoz a falu fölé.

Aztán elmúlt sok év és egyszer csak Sanyi megjelent Pesten. Ráadásul nem is egyedül, hanem egy moszkvai dívával az oldalán, Gayával, akit nem sok teketóriázás után el is vett, s lettek itt egy számunkra közeli, rokon, izgalmas világ fontos és első osztályú képviselői. Akik ráadásul soha nem ismertek lehetetlent. Ha Moszkvában volt Gaya fél zenekara, vagy annak harmada Örményországban, másik nyolcada meg a Krímen vagy épp Amerikában, akkor is volt Deti Picasso zenekar, s felléptek, többek között Budapesten is, természetesen a hajón, ahol olyan lélekkel adták át magukat a befogadóknak, hogy átjött minden, még ha nem is midig értette a közönség a nyelvet.

Majd amikor már szinte lehetetlen volt, hogy Gaya-énekesnő zenekara ismét összeálljon, s ő fellépjen, nem teketóriázott sokáig, hanem alakított testvérével egy másikat. Megtanult szintit, elektronikát kezelni, dobolni, gitározni, s igen, nem utolsó sorban magyarul is énekelni. Sőt, Gaya mára úgy beszél magyarul, ahogyan csak nagyon kevés külföldi tanul meg valaha is errefelé, bevallom, bár sokat ismerek közülük, azonban egyikük sem tud olyan jól, amennyire ő. Szóval lett a Wattican Punk Ballet, s Gaya, bár szomorkodhatott, panaszkodhatott, nyafoghatott is volna, ő ezt soha sem tette, helyette inkább kőkeményen belevágott, s énekelt, dúdolt, rikácsolt, viccelt, sok nyelven, gyökereit soha el nem hagyva. Oda vágta húscafatként, mint hentes a frissen leszeletelt húsdarabot elénk a lelkét, mondván tessék, itt a vérző szív, vigyétek, egyétek, szeressétek, vagy ha nem tetszik, semmi baj, dobjátok csak el.

Ha nem zenélt, Gaya írt, rajzolt, tervezett, festett. S hogy mit és miért festett? Hát valami olyasmit, ami Malevicset és Chagallt összeköti: a repülést, valamint az elvágyódást, a meseszerű történeteket, s a mindvégig elronthatatlan embert. Aki vagy egy állatba kapaszkodik képein, hisz azoknak hótiszta maradt még a lelke, ahogy a gyermeki arcok is azért lettek úgy ábrázolva, ahogy, mert ilyennek akarja hinni és láttatni őket, azaz jónak, kedvesnek és ártatlannak. Pedig festhetné őket akár Kim Dzsongun-frizurás halálba zsaroló terroristáknak is, hisz volt és van éppen elég megélt fájdalma, sőt, sokkal több, mint egy átlagembernek, de lelke, spiritusza is jóval, de jóval több, amely életet és erőt ad, s reményt, hogy még mindig jó nevetni, hinni, álmodozni, utazni, repülni. Ezért van képein II. Miklós cár vagy éppen Ferenc József UFO embriók társaságában, Hirohito császár korcs kutyával, aquitaniai kakasidomár, kétsarkú Napóleon-kalapba öltözött tiszt, Csing-dinasztiabeli szolgalány, baszk tengerész és szentpétervári költő, s kakasok, nyulak, halak, bácsik, lányok, fiúk, hercegnők, idióták, polgárok és lepattantak, akik egytől egyig belső hangokon beszélgetnek, de mindannyian mindvégig akarva-akaratlanul is kedvesek, s mélységesen emberiek.

Valahogy azt súgják nekünk, hogy pont olyanok, mint Gaya, s hogy maga Gaya a mű, amelynek ők különböző leképeződései, vázlatai, meséi, történetei, hangulatai, leheletei. Azt mondják nekünk, hogy Gaya egy csésze tea, egy szamuráj-harcos, egy énekesmadár, egy csodákra képes sárkány, egy energiabomba, egy páratlanul érzékeny szív, egy együtt-érző angyal, egy két lábon járó felkiáltójel, egy a kultúránkat s városunkat a szívébe fogadó nagy lélek.

Amikor a svájci Frauenfeldbe érkeztem hosszú autózás után Bukta Imrével vagy húsz éve, ott megismerkedtem Jurij Szokolov művésszel, aki elmondta, sajnálja, hogy mi ilyen balekok vagyunk, s autóztunk, mert ő repülővel jött, ráadásul még a feleségét is magával hozta. Felvontuk a szemöldökünket, s annyit válaszoltunk, hogy hja, a feleségek nem voltak meghívva, mire ő, hogy az ő felesége nem is feleség, hanem műalkotás, egy igazi antropológiai ready-made, így ő ekszponátumként hozta őt. S örüljön mindenki, hisz a csinos nő személyében az esztétikai élvezeten túl egy átfogó kulturális, érzéki, gasztronómiai, filozófiai, egészségmegőrzési, kapcsolatépítési, vallási és még sorolhatnánk hány értelemben vett gazdagodást hozott el mindannyiunk számára e távoli világba.

Gayával párhuzamba állítva ezt a kis groteszk példát csak annyit mondhatok, hogy Sanyival alkotott párjuk példaértékű volt és maradt a számunkra azt is illetően, hogyan lehet egy másik kultúrából jőve itt teljes és gazdag életet élni. S egy páratlanul fontos és gazdag plusz-színt kölcsönözni annak a világnak, amelyben élünk. Hiányozni fogtok, de szerencsére bármikor a Malevics, Chagall, Kozlov vagy  Arutyunjan Airlines szárnyain találkozhatunk, mert fontosak vagytok nekünk, mert fontos, amit nekünk adtok, ahogyan fontos az is, amit belőlünk elvisztek, azaz mindaz, ami közös, ami gazdagít, ami miket örökre egyben tart. Ezennel megnyitom Gaya Arutyunjan első önálló kiállítását, s zárásként azt kívánom, jöjjön még sokszor vissza, s legyen még itt sok-sok neki s nekünk egyaránt örömet szerző bemutatkozása, ittléte, szárnyalása.

Mert repülni, s együtt lenni jó. Szálljunk hát fel!

 

drMáriás