Ádám Zoltán

Újképek

2016.01.19. - 2016.01.31.

Ádám Zoltán festőművész a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán tanít. A festés-, rajzórákat gyakorta a szabadban, a pécsi Balokány-tó partján tartja diákjainak. Az órák témája: a táj, a tóparti fák, a fény és árnyék játéka, a víz és a föld színei.

A tanítványokkal töltött idő Ádám művészi életművére is nagy hatással van. Már a 2012-ben Izzás címmel megrendezett kiállítás anyagát is a mester-tanítvány viszony inspirálta. A közös élményeken alapuló csoportos alkotás Ádám Zoltán egész munkásságát áthatja.

A mostani kiállításon több különböző sorozat kerül bemutatásra.

Az egyik sorozat a fülei művésztelepen falmezre készült képeiből áll össze. Ádám keresztekből rak fel különféle mintázatokat, ezzel egyik állandó témája, a vallásosság, a keresztény hit jelenítődik meg a műveken.

A másik sorozatot úgynevezett vászonplasztikái alkotják. A képeken jól megfigyelhetők az Ádám festészetére oly jellemző tompa pasztellek, és unhatatlan Pilinszky sorai jutnak eszünkbe: „(…) egy jó tenyérnyi törmelék / akkorra már a teremtmények arca.” (P. J., Apokrif) A szegénység, a kifosztottság zsoltárai ezek a képek, melyeken idézetszerűen jelennek meg az esetlegesség benyomását keltő szavak, képek, villanások a művész életéből, melyek mind arról tanúskodnak, hogy alkotás és élet nem választható szét Ádám esetében. A véletlen, ahiba természetesen kap helyet a műveken, s nem hiányzik a szellemi szabadság játékossága sem.

A következő sorozatot tenyérnyi falemezekre készült művek alkotják, melyek a Pécsi Képzőművészeti Egyetem kertjében készültek. 

2015-ben még egy nagy téma foglalkoztatta a művészt, ez pedig a díjugratáson, a lovas akadályok világán keresztül vizsgálni a versenykényszert, az örökös vágyat a mindenkori jelennél egy jobb jövő után. Ez a jelenleg fotókból, másolatokból és belőlük készített kollázsokból álló sorozat előtanulmányai egy nagy installációnak mely az elégedettség hiányának metaforája is lehetne.

(Horváth Judit)

 

 

 

Ádám Zoltán

 

A csengő- és a harangszó, mindig jelentéssel bír, nem véletlen a nyelvi forma, hiszen a szavaknak tartalmuk van, amiket kontextusuknak megfelelően értelmezhetünk. Gondolhatnánk ezt is, ha erre mutatna az, amit Ádám Zoltán csengettyűi üzennek.

De miért ne lehetne ezt a csengőszót, a maga tisztaságában, pusztán hangokként, zenei szabadságukban élvezni? Talán mert a konvenciók megannyi burka megerősíthet minket abban, hogy ha valami kérdésessé válik, az bizonytalan. Bizonytalan-e az, aki nem mások, de nem is saját maga tükrében tetszeleg, aki a bizonyosságot, valami folyton megújulóban keresi?

 

A kiállítás anyaga, témái, már régóta foglalkoztatják Zoltánt, látszatra is olyanok, akár a foszladozó, gyolcsba tekercselt levelek, amiket feltépett magában, mert a változást belső kényszere diktálta.

A dominánsan megjelenő fehérek, hasonlóan szövik át a képeket, mint a vászoncsíkok, szövedéke. A fehér, a natúr vásznon, a páccal átitatott, néhol koszolt felületen, már-már elveszti azon tulajdonságát, hogy az alapot elfedje a máz.

 

Ha az egyik cselekedetével elvesz, akkor a másikkal felruház, és ez valósul meg itt is, a festék, már nem a legfölső rétege lesz a képnek, hanem köztes szereplő, vászon és vászon közt. A színes akvarelles kör részletek, hirtelen könnyedséggel törnek fel, elnyomva, ragaszkodva az anyaghoz. Játékosak. Gondolat buborék, amely valós eseményekből született, egy olyan térben ahol az anyagi minőségbeli változás, a számára tudatos felismeréshez vezetett: a festék mint ragasztó. Így tárul fel, az a szellemi közeg, aminek lenyomatai érezhetők, olvashatók.

 

Ádám Zoltán, vastag fehér rétegei közt, a ragasztóanyag a festék, amelynek komponense Cézanne és Beuys is. A vásznon tépett és szabadon hagyott felületek felszakadnak, zihálva kapkodják a levegőt, egy fényesnek tűnő fehér iszap után, ami néhol megköt, elfed és gyógyít.

Brutális plasztikai terápia, taktilis és elméleti rítus, amely alkotási folyamatából, csak felszaglik, mint valami jóslata, elő vagy utóérzete annak, ami a XX. században a művészeket leginkább foglalkoztatta (G. Didi-Huberman), és mindeközben kötszert nyújt a posztmodern a jelennek.

(Nagy Zsófia Magdolna)