Soós Tamás

Tacit Dimension / A Forma Ígérete

2016.10.04. - 2016.10.05.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

 

Nem akarok fennkölt szavakat használni. Nem tudom, hogy van-e a szobrokban élet. Valójában nem tudom megfogalmazni, mi a melankólia. Nem leszek filozofikus, és nem tudok művészettörténeti ívet építeni. Soós Tamás szobrai nem a tagadást váltják ki belőlem, hanem visszavonulásra kényszerítenek. A szavakat még megtalálnám, de azok nem elég pontosak. Nem vagyok benne biztos, hogy aki a műveket látja, és közben a mondataimat hallgatja, az általam kigondolt kategóriák, jelzők, fordulatok segítségével közelebb tud kerülni a jelentésekhez. Nem vagyok benne biztos, hogy a néző az én szélesebb ecsetvonásaimhoz, a műveknél óhatatlanul is kevésbé precíz filozófiai, lelki, művészettörténeti összefüggésrendszeremhez közelíti a gondolatait. Bizonytalan, hogy a szöveg ebből a szempontból újabb réteget helyez-e rá Soós Tamás szobraira, tárgyaira, polaroidképeire. Hogy a tapintás, szaglás, hallás által nyújtott benyomásokhoz a látvány és a szavak összefűzéséből egy elengedhetetlenül fontos, és csak általam megjeleníthető tartalom csatlakozhat. Ebben a pillanatban egy 18. századi kínai íróra gondolok – talán létezett, talán nem –, aki a korabeli festészetet próbálta meg minél finomabb kategóriákba foglalva leírni, és az ecsetvonásokat az általuk keltett zaj alapján is csoportosítani tudta. Valami ilyesmivel kellene próbálkozni, a finomságnak effajta rétegével, de ehhez túl nagy a külvilág zaja. Ezért most kizárólag az időről szeretnék beszélni.

            Az első a kiállítás ideje, amely a maga egyetlen estéjével olyan, mint egy színpadi előadás ideje. Vagy egy filmé, ha kívülről nézem, az üvegen túlról. Mindenesetre nem hagyományos kiállítás-idő: majd visszajövök, hogy jobban megnézzem; a megnyitón nem lehetett igazán látni, annyian voltak; kétszer is eljöttem, annyira megfogott. Mindez nem lehetséges itt és most, jelenlétünk és így minden hasonlatunk időhöz kötött. Minden képünk a mozgásunkhoz kötött – most itt minden képünk más emberek mozgásához kapcsolódik. Ideálisan Sándor Pál filmje, a Régi idők focija zárójelenete kívánkozna ide, amely hétköznapokon is gyakran eszembe jut mint életmetafora. Minarik Ede kimegy a pályaudvarra, ahol tömeg várja az olimpiáról hazatérő labdarúgó válogatottat. Mindenki áll, mintha megmerevedett volna, csend van, és ő az egyetlen, aki előre megy az emberek, nagyrészt ismerősök, életének meghatározó alakjai között. Mozgása közben lepereg előtte az élete, azután otthagyja az egészet. Mi is elhagyjuk majd a hajót, de képeinkben magunkkal visszük a megmerevedett művek között végigjárt időt. Ez mégis fennköltre sikeredett.

            A kiállítás idejéhez szorosan kapcsolódik az idő második nézete, a művekbe, szobrokba, a tárgyakba és a polaroidokba kódolt idő. Az első szobrok több mint harminc éve keletkeztek, az időben legközelebbiek talán néhány napja. Azon gondolkodtam, vajon létezik-e olyan értő ember, olyan 18. századból megmaradt kínai szem, amely hihetetlenül finom időérzékkel, a katalógusok és reprodukciók, az életrajz és a korábbi kiállítások élménye hiányában képes lenne a művekről leolvasni a korukat. Vagy másképpen: lehetséges-e leolvasni róluk magát az életrajzot, Soós Tamás életpályáját, a szobrok élettől mért távolságát? A sziluettekbe foglalt életeseményeket, tapasztalatokat? Az embereket a szobrok mögött. Benne van-e a talált vagy nagyon is otthonos tárgyakban az életidejük? (A választól függetlenül, úgy tűnik, a művekben mégis van élet.) Vagy ha az időt más oldaláról nézzük: a polaroidokon érzékelhető-e az előhívás ideje, a lefotózott tárgy, esemény és a kép megjelenése közötti infravékony távolság? A szobrok egyik legfontosabb tulajdonsága épp a vékonyságuk. A formálódásuk, amelyben az idő mintha nem a rétegek növelésében lenne tetten érhető, hanem éppen fordítva, az anyag elfogyásában. Soós Tamás munkái ebben a tekintetben életidő-paradoxonok.

            A harmadik időnézet, amely ha lehet, még szorosabban kapcsolódik a másodikhoz, a művekben megjelenő művészi idő nézete. Nemcsak a művészettörténet, de a befogadáselmélet is komoly kérdésként tekint rá, hogy mennyiben lényegi egy adott alkotás szempontjából a befektetett idő? Mennyire érzékelhető, látható, tapintható, hogy egy adott szobor elkészítése milyen tartamú elfoglaltsággal jár, mennyit metsz ki az individuális időből? Mennyi a növekedés ideje, más fogalommal, mennyi a forma-idő? Alapvető kérdéshez érkeztünk, és itt torpanjunk is meg egy pillanatra. Hiszen az individuális időt csakis egyetlen ponthoz, a halálhoz képest mérhetjük. Bár a melankólia megfogalmazásától tartózkodni akartam, ezen a ponton mégis ehhez kell fordulnunk. A melankólia nyomán az ember kitaszítottá válik. A saját idő, vagy más szavakkal az élet-monológ elválik a felépített rendszerek idejétől. Ugyanakkor a művészet révén, vagy a művészetben az ember nem tesz mást, mint paradox módon kitaszítottan is rendszert épít. Soós Tamás mai kiállítása esetében sem tudunk mást tenni, mint a műbe épített idő-rendszerre és a kimért életidő egészére gondolni, legyen ez bármilyen paradox. Lehetetlen vállalkozás, hiábavaló küzdelem a szörnyeteggel, hiszen ha csak a befogadás mostani, szűkre szabott idejét tekintem, ez önmagában is felfoghatatlanul megélt idő, egy ecsetvonásnyi zaj ideje. Tulajdonképpen azt sem tudjuk megmondani, mennyi idő kell ahhoz, hogy egy tárgyat, egy képet vagy egy szöveget műalkotásnak tekintsünk. Elegendő a kitalálás vagy épp a kiállítás egyetlen pillanata? Vagy a befogadó által befektetett időről lenne szó? „Amíg ezt a rozsdásodó vasrudat néztem, a szemem láttára alakult át műalkotássá”. Vagy: „amikor befelé jöttem, még észre sem vettem, azt hittem, a terem része, visszafordulva láttam, hogy az is egy mű”. Vagy: „napok múlva esett le, hogy valójában mit akart a fóliával”. A határvonalak átlépése mindig időbeli folyamat.

A negyedik és egyben utolsó időnézet a művészettörténeti idővel függ össze. Egyrészt az életmű, az életpálya idejével. Soós Tamás esetében ezt az időt a kezdetekhez, a nyolcvanas évekhez viszonyítva mérhetjük, mondataiból kiderül, hogy gyakran saját viszonyítási pontja is ez. Kívülről nézve úgy tűnik, saját időfelfogása abban a korban gyökerezik; bármennyire furcsa, azt gondolom, mindig is festői időben gondolkodott. Az időhöz fűződő viszonya azonban bizonyosan nem kétdimenziós, valószínűleg ezernyi szálon köthető a művészettörténethez. Minden műben benne van az állandóság és a változás kettőssége. Mindegyikben ott van az újdonság és az ismétlés ellenpólusa. A mindennapi és a különleges. A mindennapokban kevés a variáns, életünk apró eltérésekkel zajlik, szinte szertartásszerűen. Soós Tamás művei a szertartásos idő eredményei. Szobrai, tevékenységei sorozatos, apránként változó ismétlésekből állnak. Ami fontos, az az időből származó ritmus, a rendszer és az eltérés. Az elvetés és a megtartás ritmusa. Soós Tamás műveiben a változások folyamatos rögzítése és elmosása adja meg a ritmust, erre mozgunk és torpanunk meg itt a művek között. Mintha egy előadás, egy élet-ingyenmozi részei lennénk.

A kiállítást megnyitom.

 

Mélyi József

Kiállítás-megnyitó 2016. október 4-én 20 órától és beszélgetés a művésszel október 8-án 16 órától

Helyszín: A38 kiállítóhely

 


Polányi 1958-ban végleg elfordult a kémiától és kizárólag társadalomelméleti és tudományelméleti kérdésekkel, illetve a tudományos megismerés filozófiai kérdéseivel foglalkozott. Szerinte minden jelenségben van egy hallgatólagos összetevő (tacit component), amely közvetlenül nem írható le és nem ragadható meg. Koncepciójának lényege így foglalható össze: "Többet tudunk, mint amennyit el tudunk mondani." Szerinte van járulékos tudás és van fókuszált tudás. A kérdés az, hogy a jelenségek helyes értelmezése a két tudás milyen arányát igényli. Eredményes tudományos megismerés Polányi szerint csak szabad és demokratikus társadalomban lehetséges. Tudományfilozófiai felfogását legteljesebben az 1958-ban megjelent Személyes tudás (Personal Knowledge) című könyvében fejtette ki.

https://ci6.googleusercontent.com/proxy/RnNZfQn2o2xpggJQqefCOervMbPIci5mujDPJnvl43kv6Rtxjyh5gHN_JKVzeU-aaGz3pePFgxfoAAtZJZNx8mveVTc-11j98EfuAJVcumUenA=s0-d-e1-ft#https://ssl.gstatic.com/ui/v1/icons/mail/images/cleardot.gif

Ez a fajta formai gondolkodás meghatározó vonulat Soós Tamás képzőművész alkotófolyamatában.  A gazdag anyagon belül sokféle módszert figyelhetünk meg, legyen ez szobrászati és térbeli problémákról való gondolkodás, vagy tágabban, a minket körülvevő világ folyamatainak rendszerezése. A művek közül a legkorábbiak a 70-es évek végén keletkeztek, mások az elmúlt néhány év termékei. A témák a folyamatos mutáció során invenciózusan változnak, egy-egy motívum újra előkerül, felgazdagodik, avagy letisztulva él tovább. Amíg az egyes tárgyak viszonylag könnyen és gyorsan keletkeztek, a lassan kialakuló, egymásra épülve növekvő témák a formákkal eltöltött idő tanúi.

A papírmasé szobrok az úgynevezett “melankólia formát” fixálják. A korai művek témája a sziluett, amelyek formailag és arányaikat tekintve emberi, lélekformákra utalnak, és különböző karaktereket jelenítenek meg. Közelebbről szemlélve azonban tisztán látható a munkafolyamat. Az anyagból adódó organikus növekedés, és a rétegek egymásra rakódása adja a szobrok jellegét. Az újabb, fehér, vagy színes szobrok esetében a téma hasonló, míg az alapforma a korábbi műveket idézi, a konkrét problémák itt mások: az elvékonyodás, az ég felé törekvés, pasztell és egyéb színek használta, és egy játékosabb szellem jelenik meg. Az új szobrok fényében a régebbi munkák és motivációk is újraértelmeződnek.
 
A szobrok és installációk között elkülöníthető egy csoport, amely sokszor spontán, pillanatnyi megfigyelésekre épül. Az egyes elemek könnyen átvihetőek más installációkba, így valójában egy tágabb nyelv elemei. A felhasznált tárgyak látszólag egymástól függetlenek, más-más háttérből származnak, és különböző konnotációkat idéznek meg (kaktusz, pulcsi, kesztyű, kerámiák, csomagolóanyagok, Buddha fej, csaptelep, gumimatrac stb.). A legfontosabb összekapcsoló elem a személyes, emocionális töltés: gyakran családtagokhoz, vagy közeli barátokhoz kötődőnek a szobrok elemei, máskor a jól ismert, szomszédos, esetleg egy-egy művész rezidencia ideje alatt ismerőssé vált helyszín talált tárgyaiból és apró inkonzisztenciáira való rácsodálkozásból származnak.

A kiállítás kontextusában egy gazdag nyelv bontakozik ki, a különböző anyagok, így például papírmasé, hungarocell, bronz és kerámia sokféle technikával és formai megoldással párosulnak,melyek sokszor olyan alapvetőek, mint az álló és fekvő tárgyak, organikus növekedés, színes és taktilis felszínek, máskor viszont az egész világot bekebelezik párosítások és talált tárgyak segítségével.

A polaroid fényképek fontos szerepet játszanak, egyszerre segítik és komplikálják a kiállítást. Kapcsolatot teremtenek a papírmasé vagy hungarocell szobrok és a talált tárgyakból készült installációk között, miközben utat nyitnak a természeti formák felé. A szobrok és a fényképek együtt egyfajta mnemonikus mezőt jelenítenek meg.

https://ssl.gstatic.com/ui/v1/icons/mail/images/cleardot.gif

Soós az elmúlt 25 évben készített szobrait csak nagyon ritkán állította ki, művészetében az utóbbi években egyre inkább a szobrok kötik le a figyelmét.

Az organikus energiák áramlása és egymásra hatása miatt az A38 tere, különleges hangulatával, az üvegfal mögötti Duna látványával, és fehér falaival kivételesen alkalmas e művek bemutatására.

A mintegy két méter magas Melankólia formák, oszlopszerű képződmények, organikus feszültséggel terhesek. A nagyméretű szobrok, a kicsi polaroidok, és a Duna különös, egyedi összjátéka adja a kiállítás alaphangulatát.

 

A Tacit Dimension /A Forma Ígérete című projekt két eseményből áll: a kiállítás-megnyitóból, ami egy művek által belakott térben zajlik, és egy kísérőeseményből, amikor a kiürített térben beszélgetünk a művésszel a forma ígéretéről.

 

A kiállítás csak a megnyitó napján, október 4-én 20-22 óráig tekinthető meg!