Bada Dada

Ki nevet a végén? Emlékkiállítás Bada Dada halálának 10. évfordulójára Bada Dada és Hornyik Anna műveiből

2016.04.05. - 2016.04.17.

Bazd meg Badám! Miért kellett ennek így végződnie? Hová lettek azok a régi szép idők? Amikor 45 éve először mentem el a szülinapodra, ovisként, hogy ott kosárlabdánkkal halálra bosszantsuk a szomszéd nénidet, miközben úgy nevettünk, hogy majd beleszakadtunk. Vagy amikor 40 éve együtt jártunk suliba, hogy ott drága jó tanárainkat halálba idegesítsük az órákon elkövetett dadaista performanszainkkal. Vagy amikor 35 éve az újvidéki Horgász-szigetre jártunk csibészkedni, sörözni, művészetről beszélgetni, csajokat nézegetni.

Vagy amikor 30 éve naphosszat együtt festettünk, zenéltünk, felvételeztünk, nevettünk és őrjöngtünk, esténként a Május 1 nevű pinceklubunkban fellépegettünk, buliztunk, vagy csak beszélgettünk könyvekről, írókról, festőkről, zenékről. Akkor adtad a 20. szülinapomra a Világnézet 2 üveg sör után című képedet, én meg neked a 23.-ra a Motorfűrész helyett dallal kedveskedek neked című festményemet.

Vagy amikor 25 éve kitört a jugoszláv háború, s miközben mások házában bujkálva felvételeztük A halál kamionja című legújabb számunkat olyan üldözési roham tört rád, hogy haza kellett vigyelek, de mivel nálad otthon nem volt senki, így azután Annáékhoz, hogy az ő segítségére, ápolására bízzalak, akit ekkor ismertem meg, hogy ott derüljön ki először a számomra, hogy igazi szerelmespár vagytok. Vagy amikor aztán egy évvel később utánam jöttetek Pestre, s hogy munkát találjunk neked beadtuk Varga Csabának filmtervünk rajzsorozatát, amelyből végül lett is munkád, jóllehet a filmet végül egyedül készítetted el, én meg hozzá a zenét.

Vagy amikor azután két évig úgy éltünk együtt egy albérletben feleségeinkkel, akik édestestvérek, hogy párhuzamosan festettünk a két szobában, te a farkukkal tápoldatot a virágcserép aljába toló hóhérokat én meg a lelküket kiadó halott foteleket. Rajzolás közben reggeltől estig egyetlen kazettát hallgattál, Anna demókazettáját, s bár szerettem Annát is, téged is, a Lady Anna szám tízezredik hallatán megfordult a fejemben, hogy egy palacsintasütővel agyonverjelek. De azután mindig előjöttél az őrült rajzaiddal, amelyeken annyit röhögtünk, hogy majd megszakadtunk.

Azután egyszerre születtek lányaink, a ti Beátátok és a mi Lillánk, s a pelenkáktól már nem maradt helyünk festeni, így szétköltöztünk, s külön dolgoztunk, de így is folytatódott tíz éven át a szinte kizárólag közös kiállítási gyakorlatunk a Vajda Lajos stúdiótól a Stúdió Galérián át a Vigadóig.

S születtek sorjában a jobbnál jobb képeid, köztük a Homoródi Woodstockon a többi Bahia zenekarral együtt szerzett élményeidet megörökítő, a román határon való hatórás várakozásunkról alkotott Erdélyben továbbra is zökkenőmentes a közúti forgalom című, amelyet aztán nekem ajándékoztál.

Ezekben a páratlanul termékeny éveidben mindenekelőtt Anna segített neked, rá támaszkodtál. Neki mutattad meg elsőkét az alkotásaidat, s kérted ki a véleményét, hogy elég nagy szarások-e, jók-e, érthetők-e, tetszenek-e, vagy sem, hogy alakítsál-e még rajtuk vagy sem. Annának köszönhetted, hogy rendszeresen eljártál orvosaidhoz, s hogy iszonyatos erejű nyugtatóidat és gyógyszereidet bevetted, hogy azok abban a világban tartsanak, ahol mindig is lenni akartál, játszani, sikert aratni, szeretet kapni, elképeszteni.

Én, mint legjobb barátod, harcostársad, segítő impresszáriód és művészeti lélekdoktorod abban segítettem, hogy kiállításaink és koncertjeink legyenek, s betörjünk abba a pusztába, amelyről akkor még nem tudtuk mennyire hiábavaló belé kiáltani, így csak üvöltöttünk, nevettünk, s dolgoztunk, és dolgoztunk és dolgoztunk.

Aztán egy szép napon meguntad ezt az egész kis világot és szétrobbantottad. Úgy érezted neked ennél több jár. Több szabadság, több siker, több pénz, több elismerés. Elhitették veled, hogy szupersztár vagy. Elhagytál minket, hogy megvalósítsd tőlünk független magadat. És már csak pár hónappal azután, hogy úgy ránk borítottad az asztalt, ahogy senki, rádöbbentél, hogy mégis szükséged van a biztonságra, a szerelemre, a barátságra, a csapatra, amelynek egyik főszereplője voltál, s mely főszerepet többé más nem adhatta meg neked. Mert nem ismertek, nem értettek, így kinevettek, becsaptak, hitegettek, szánalmas bohócként kezeltek.

De akkor már késő volt, s már nem lehetett többé semmit visszafordítani. Azt a lépést, amit addig jobbára keserű viccként hangoztattál, hogy Ian Curtis leszel, egy öngyilkos énekes, mert ezt nem bírod, mert így nem akarsz élni, mert így értelmetlen, tartalmatlan, sivár és hazug a világ, s magad akarod lezárni azt, amit ajándékba kaptál, végül valóban elkövetted.

Ez még mindig nem megy a fejébe annak, aki valóban szeretett. Annának, aki gyermekedet elképesztően nehéz és hálátlan körülmények között hősként elképesztő odaadással felnevelte. Azt a Beátát, aki halálod után egyetlen jogos örökösödként jóformán egyetlen festményedet se örökölte. És egy kicsit nekem, aki barátságunk ezernyi sebe ellenére minden szavamban, mozdulatomban, vonalamban és hangomban hordozok valamit belőled ma is, ahogyan te is mindvégig hordoztál belőlem.

Bazd meg Badám! Tíz éve vagy az örök vadászmezőkön, s amióta meghaltál, a film bennem visszapereg. Tengernyi koncertre és kiállításra gondolok, s ifjú közös éveink felhőtlen kacajára, optimizmusára, őrületére, lendületére és később jórészt megvalósított álmainkra. Immár békében nyugodhatsz, mert művészeted a mai napig felkavar, nevettet és nyugtalanít. Nincs olyan suli, ahol ne ismernék az Apa kocsit hajt című örökzöldedet, s nincs olyan valamennyire is kíváncsi művész és művészkedvelő, aki ne ismerné a Bokszolót, a Röfi család bosszúját, a Szabó Rozáliát, pingvinjeidet, henteseidet, felálló farkú csintalan kisfiúidat. Elképesztően termékeny alkotói tevékenységednek köszönhetően még most is, tíz évvel a halálod után is kihullnak csontvázak a szekrényekből, így eddig ki nem állított munkáidból rendezhetünk most tárlatot ezen a remek helyen, ahol végre a mindvégig hátteredben támaszodként működő Annád munkái is láthatókká válnak. Hamvaidat a Dunába szórták, de képeid még itt vannak, s újra és újra azt súgják a fülünkbe: általuk még a halállal is kibasztál.

drMáriás