Bukta Imre

Falusi second hand

2016.02.16. - 2016.02.29.

Balázs Csaba, Megnyitóbeszéd arról, hogy mindennek ideje van – meg arról, hogy az istenek halnak az ember él

 

A mítoszok nagyon ősi, komoly, mély dolgok. Felemelkedő és elbukó titánok, héroszok és egyebek. A mítoszoknak vannak a művészetben elég borzasztó leképezéseik is, elég ha a Goya gülü szemű, zabáló Kronoszára gondolunk.

Aztán vannak olyan mítoszok, amik néhány méter sugarú körben keletkeznek és állandó kimeríthetetlen érdeklődés tárgyai. Ezekből lesznek a Bukta festmények.

Van a műgyűjtésnek is mítosza, ami néhanapján egyszerűen csak a kapzsiságé, a mohóságé - szerencsésebb esetben azonban valami megmagyarázhatatlan szenvedéllyé, ami az embert tárgyakhoz köti, olyan tárgyakhoz, amelyekhez el kell jutni érzéssel, emlékekkel meg kapcsolatokkal.

Az első találkozásom Bukta Imrével a 90-es évek második felére esett.  Műgyűjtő mentorommal, Takács Lajossal együtt látogattuk meg az akkor még Szentendrén élő művészt.

Az alábbi dőlt betűvel szedett rész a megnyitón nem került felolvasásra, mertegy kicsit szégyenlem. Mivel hozzátartozik az igazsághoz beleírom a szövegbe.

Ha irgalmas akarok lenni saját magamhoz - és miért ne akarnék - kortárs művészettel kapcsolatban akkoriban nekem is voltak „kérdéseim”. Például egy Bálint Endre kép láttán egyszer megkérdeztem, hogy mit keres egy festményen egy rozsdás fél lópatkó.

Lajos - a vén lókötő vagy másképpen imposztor, így népiesen - ezt mondta:

„Hosszú és rögös útra léptél – ifjú padavan –„ (ez utóbbit nem mondta csak valahogy már odakívánkozik az ilyen mondatok végére).

„De valahol az út derekán már érteni fogod”( vagyis nem  fogsz bornírt hülyeségeket kérdezni – ezt nem mondta csak gondolta.)

Szóval meglátogattuk akkori szentendrei otthonában Bukta Imrét, aki bemutatta a műveket, amelyek azóta a nagy gyufás képekként híresültek el. A bádogból domborított gumicsizmából zabáló malac, meg a gyufaszálakból megformált mező és szénaboglya, már első alkalommal döbbent lelkesedést váltott ki belőlem.

Némi vargabetűvel, ahogy az életben – mármint az én életemben - szokás a képek boldog tulajdonosa lettem. Büszkén akasztottam ki az iroda szabad falfelületeire, gyarapodó gyűjteményem egyéb darabjaival együtt.

A képek többségéhez a közönség, vagyis a kollégáim és üzletfeleim először ugyanazzal az oktondi „ilyet én is tudok, ezmiatúró!” attitűddel viszonyultak.

Ezt eleinte meg én fogadtam némi türelmetlenséggel. Később azt figyeltem meg, hogy a műtárgyakkal való együttélés türelmesebbé és befogadóbbá tesz majd mindenkit – idővel.

Egyszer aztán az egyik programozónak csúfolt hekker suhanc megjegyezte, hogy Bukta gyufás képeit érdekesnek és hasznosnak találja. Mondanom se kell dagadt a keblem a büszkeségtől, hogy lám, lám mégiscsak célt ért a misszió és sikerült a szélesebb közönséggel befogadtatni a kortárs művészetet. Megkértem a drága gyermeket magyarázza meg miért gondolja ezeket.

„Érdekesnek azért gondolom ezeket a képeket, mert sohasem gondoltam volna, hogy milyen hasznosak, ha kimegyek cigizni a folyosóra, és nincs nálam gyufa…”

Akkor visszatért belém a türelmetlenség.

A büszkeség és gyarapodás korát aztán felváltotta a keserű tapasztalatok, a megbánás, sűrű fejvakarások és veszteségek időszaka.

A hekker elment máshova dolgozni, a gyűjteményem nagy része meg valaki másé lett. A zsákmányleső héjják persze a gyönyörű Bukta képeimre csaptak le legéhesebben. Na ja, az egyik címlapsztár lett időközben!

(Az említett festmény az Andrási Gábor - Pataki Gábor - Szücs Györgyszerzőtrió „Magyar képzőművészet a 20. században” című könyvének borítója, és egyébként akkoriban fogalmam sem volt, hogy ez történt a képpel.)

Elveszteni egy gyűjteményt kemény dolog, tényleg olyan mintha egy testrészétől szabadítanák, fosztanák meg az embert. Bánatos is voltam, ahogy illik.

Bánatomat látva barátom, Attila – igen a jelenlévő Attila – megszánt engem.

Látom, hogy lógatod az orrod komám – mondta-- adok neked egy Buktát örökbe, hogy legyen legalább egy neked is.”

Alig jutottam szóhoz, csak egy hálás tényleget rebegtem.

A kép egyébként egy komor, vasutasruhába öltözött férfit ábrázol. A címe férfi neve : ”Reming”.

Itt jegyezném meg, hogy Bukta Imre a felismerhető festők közé tartozik, ami számomra nagyon fontos. Hosszútávú rajongást általábban efféle művészek váltanak ki belőlem.

Tartozik viszont egy magyarázat is a képhez, amit el kell mondanom – folytatta Attila -- ami miatt mi nem tudtuk kitenni a falra.” És elmondta a történetet…

Na, ez a történet olyan szörnyű, hogy elmesélni nem lehet, nem is fogom elmondani, mert ez egy ünnepi alkalom. A képek többségéhez tartozó történet - ha van ilyen - gyakran úgysem kerül elmesélésre. Elég legyen annyi, hogy a komor vasutas a gyermekeit felfaló Kronoszt juttatta eszembe, és azóta a gumicsizmából zabáló malacot, a tájakat és az arcokat a Bukta képeken kicsit máshogyan nézem. Kicsit gyanakodva, attól tartva, hogy a Mester „megcsavarja” a fülemet megint. Az istenek meghalnak, felfalnak vagy felfalatnak….az ember meg él, és egy darabig emlékszik.

Ám az elmesélt történeteknek is az a sorsa, hogy elfelejtik őket vagy mítoszokká válnak, nemesülnek, torzulnak kinek-kinek tetszése szerint. A képek meg előbb-utóbb kikerülnek a falra, hogy valaki általuk megteremtse a saját mítoszát - vagy egyszerűen csak békét kössön múltjával, és kezdjen valami újat.

A tavaszi búzát meg március 1-jén el kell vetni! És nekem is lesz gyűjteményem még egyszer!

 

 

Bukta Imre, Falusi second hand

A38 Kiállítóhely, 2016. február 16-28-ig

 

Bukta Imre az A38 kiállítóterében bemutatott legújabb munkáiban – ha tematikailag meg is jelennek a mai magyar vidéki ember különféle jellemző élethelyzetei  – nem a tartalom kap elsődleges fontosságot, hanem az egyszerű, sajátos falusi életképek festőisége. E képeken is megjelenik Bukta folyamatosan változó, fejlődő, gazdagodó motívumvilága, melyet nagyon szűk földrajzi területen, lakóhelyén, a Heves megye perifériáján fekvő Mezőszemerén gyűjt.

Bukta kiállításai nemcsak azért izgalmasak, mert rendszerint új témakört érintenek művei, hanem azért is, mert képalkotási módszerén folyamatosan változtat, fejleszt, kísérletezik, új technikákat emel alkotói módszerei közé.

A látszólag egyszerű, falusi témák, a sokszor csupasz, a felületes szemlélő számára érdektelen vidéki táj Bukta képein keresztül sajátosan bonyolult képi szövetként mutatják magukat, arcuk, történetük lesz. A Bukta képein már 2005 óta megjelenő geometrikus mintázatok idővel egyre organikusabbá válnak, gyakran már tárgysorozatok adják ki a foltokban megjelenő nyomatszerű mintázatot. A képeken megjelenő figurák mellett jellemző, beszélő tárgyak, részletek kerülnek kiemelésre.

A leheletfinoman kidolgozott rajzok, és a festőiségtől már-már levitáló emberi figurák mellett a való élet legtriviálisabb elemei is beemelődnek a képbe. A városi ember falusi romantikájának giccs határát feszegető idillje helyére Bukta képeit szemlélve egy másik, a  faluban élő, azt ízig-vérig ismerő ember romantikája kerül. Mert itt a falu karácsonyfája alatt megjelenő alak biciklijén himbálózó reklámszatyor nem az irónia, de a hely- és szokásismeret révén, elfogadó természetességgel (szeretettel) kerül a képre.

A mostani kiállítás darabjai papír és vászon alapú síkképekből állnak, olyan vizuális lírákból, amik zömét már az idei évben készített művek adják.

Buktának nagy sikerű 2012-13- as Műcsarnok-beli kiállítása után ez a második önálló szereplése.

(Horváth Judit)