Barabás Zsófi

Flow

2015.09.08. - 2015.09.24.

Barabás Zsófi 2015-ös önálló kiállítása a festőművész legújabb sorozatát mutatja be. A nagyméretű vásznakon organikus és geometrikus formák vetélkedése zajlik, de mielőtt még azt hinnénk, az organikusnak természetes, a geometrikusnak pedig tervezett az alakulása, meg kell, jegyezzük, hogy az organikus formák (melyek a képeken folyamszerűen áramolnak), ha lehet, még fegyelmezettebb munka eredményei, mint az egyenesek által határolt színes szalagok, melyek keresztülszelik a vásznakat.

A japán tájképfestők munkáit idéző tudatos fegyelmezettséggel áramoltatott kvázi tájak erőteljesebben hangsúlyozzák az ész uralmát az ösztönvilág felett, mint a mesterséges egyenesek, ahol a szín sokkal érzékelhetőbben jeleníti meg az érzékiséget, mint a természeti jelenségekre utaló formák. Kvázi táj ez, mert az élet szervessége, nem irányítható fejlődése helyett épp az öszönvilág  tudat általi megfegyelmezése után kerülhet csak a vászonra. (Nem véletlen a japán rokonság, hisz Barabás több szálon is kapcsolódik a szigetországhoz: 2009-ben a Tokyo University of the Arts hallgatója volt, majd 2014-ben Fujiyoshidában, 2015-ben pedig Tokióban állított ki.)

A többnyire akrillal festett aprólékos – már-már meditatív -- munkával formába szabott ösztönök szorongató világát a geometrikus szalagok színválasztásának leplezetlen élvezete kompenzálja. Így találja meg minden kép a maga egyensúlyát.

Ennek a környezetnek a megjelenítése izgalmas játék annak függvényében hol is helyezkedhetünk el mi, a szemlélők a látottakhoz képest. Vannak nagyméretű vásznak, ahol a strukturált színes felületek a távolban jelennek csak meg horizontális elrendezésben, más képeken inkább az indusztriális formavilág, a hatalmas egész képet kitöltő szögletes elemek dominálnak, melyek az épített környezet közvetlen közelségét imitálják.

A kiállítást szeptember 8-án 20 órakor Térey János, író, urbanista nyitja meg, akinek saját művészetében is hasonlóan elegyedik a klasszikus formavilág és a formabontó verbalitás, utána Morningdeer zenél, aki szintén nincs híján a sajátosan értelmezett pikantériának.
 

 

Térey János

 

Brazíliavárosok avagy „kísérlet a tökéletességre”

 

Amikor Rio de Janeiróban elfogyott a hely, vagy legalábbis szűkülni kezdett az a kívánatos parti sáv, és sokadjára is fölmerült a tengerpart védhetetlenségének sajnálatos ténye is... akkor Brazília nagyot gondolt, és elindult a dzsungel felé.

        Elindult ragadozni, törte az utat maga előtt, folyókat hidalt át, mocsarakat szárított ki, és lassacskán bekebelezte a dzsungelt.

        Barabás Zsófi tájképfestő, de nem úgy, mint, mondjuk rokona, Barabás Miklós, aki a reformkorban még vadregényesnek mondható budai hegyeket festette, meg az azóta föld alá kényszerített, kacskaringós Ördögárkot. Ez a tájfestőség első pillantásra azért nem nyilvánvaló, mert Barabás Zsófi tulajdonképpeni tájakat fest. Nem természetet, nem zsánert, és még csak nem is stilizált térképlapokat vagy metropoliszokat felülnézetből. Hanem, mondjuk így, gondolati folyamatokat ábrázol – a táj jegyében. Lelki landscape. Városi szöveteket hoz létre, s a világ egyik legletisztultabb alaprajzú városában festi a világ legszeszélyesebb elrendezésű városait.

        De tisztázzuk hamar, mi lappang minden túlságosan rendezett alaprajz eszméje mögött. Majdnem mindig valamilyen baleset. Annak az eltüntetni óhajtott nyoma. Valami súlyos katasztrófa, mint például a körutas-sugárutas Szeged esetében a nagy Víz 1879-ben; az sodorta el és horpasztotta be a régi belváros földszintes kulipintyóit, azok helyén jöhetett létre a korszerű város. Egy eliszaposodott és melankolikusan bűzlő Duna-ág emléke kísért Pesten. Sohasem lett volna belőle Canale Grande, lett viszont Nagykörút. A közös etalon, Párizs pedig akármilyen tüneményesen fejlesztett, ugyanolyan lelketlenül pusztított is saját ingoványos középkorából.

        Az ideális város vágya egyidős az első nagyvárosokkal. A reneszánsz idején az antik talajon, platonikus alapon nyugvó és a bibliai hagyományban gyökerező humanista eszme válságtünete volt, amikor a nyitottnak szánt ideális város ijesztő utópisztikus várossá változott. Előbbi egy konfliktusmentes – tehát mai magyar szemmel enyhén szólva is elképzelhetetlen – társadalmat szolgált az esztétika eszközeivel, egy élhetővé formálódó térben; utóbbi, például Morus Tamás Utópiája merev, katonás, életszerűtlen modell volt, a falanszterek közeli rokona.

        De miért e törekvés, kinek miért a túl szabályos az ideális?

        Tisztázzuk azt is, hogy valóban elvágólagos és monoton utcahálózatú vidéki Párizsokra van-e szükségünk itt és most? Vagy mégis olyan amőba alakú parkokra, amilyeneket Barabás fest? E szerpentinező autóutakra és kacskaringós folyókra, a  pályaudvarok szerteágazó sínkötegeire, erre a látszólag zabolátlan indázásra?  

        Színes szalagok kígyózzák keresztül a nagyméretű vásznakat. Kétségtelenül van bennük valami japános: érzéki, de roppant rendezett. Világosszürke és sötét mezők, síkság és domborzat, akril és olaj pontos dinamikája. Mívesség. Legyen szó űrről, felhőről vagy viharról, semmi sem tűnik esetlegesnek. Máskor mintha szövettani metszeteket látnánk, élő szervezet sejteit, de a kompozíció mindig magában foglal valamiféle szögletes idomot is. Amelyik mindig élénkebb színű, látszólag boldogabb alakzat.

        Az emberi test nem tartalmaz nyílegyenes vonalat.

        A legújabb vásznakon origami-madarak repdesnek. Síkbeli hajtogatás. És a madarak szárnyai alá mintha kiterített állatbőrök kanyarodnának. Netán omló gombolyag szálai? Felülnézetben mégis: város. „Az organikus bekebelezi a geometrikus(a)t”, hangzik Mészáros Zsolt tézise.

        Micsoda vérpezsdítő feladat a semmiből és a semmiben, szűz mezőn, sivatagban, dzsungelben vagy jégmezőn, a Holdon vagy a Marson várost építeni! Megvitatni, hol álljon a katedrális? Az egyetem, a szenátus és az elnöki palota? A legfelsőbb bíróság, a bank- és a bulinegyed? Viruljon több alközpont, fölszámolva a  csökevényes egyfejűséget („A metropoliszok fürtökben egymáshoz tapadó vagy lazán egymáshoz kapcsolódó, széttagolt zónáinak szüntelenül változó együttesében a központ mindig vándorol: a perifériából centrum lesz, a centrumból periféria”). Legyenek a folyóparton laza ligetek, ássunk dísztavakat a pusztába. Legyenek ügyesen fonódó villamosok, indokolt nyomvonalú metróvonalak, legyen megbízható üzemeltetés. Rozsdamezőt pedig ne is lássunk! Minden, ami esetleges, legyen száműzve az erdőn túli szatellitvárosokba. Legyen tágas a tér, amelyet majd fölszántanak a tüntetők meg a karhatalmisták a zavargások során, s ahol megpihenhetnek az ideálisról – vagy annál sokkal kevesebbről – álmodozó menekültek avagy bevándorlók.

        Tisztázzuk azt is, hogy mi lappang a legszeszélyesebbnek látszó utcahálózat mögött? Nyilván az otthonosság vágya, kontra rend és fegyelem. Zugok, sikátorok, apró piacterek mesterséges szabálytalansága. Ez is az ész uralma az ösztönszféra fölött, és nem az akadálytalan burjánzás őrülete. Mégis rend lakik a látszólagos anarchiában: ésszerű szeszély rajzol(tat)ja ezeket a Barabás-féle Brazíliavárosokat.

        Szép is az igazi Brazíliaváros – ex novo városnak építve, akár a középkor és az újkor erődítményvárosai –, Lucio Costa szerkezeti elgondolásával és Oscar Niemayer főépítészetével. Alaprajzát hasonlították már pillangóhoz, kitárt szárnyú madárhoz, leggyakrabban pedig repülőgéphez. Sokágú tavának öblei olyanok, mint a szarvak. De partjukon valahogy sohasem alakult ki olyan vérpezsdítő élet, mint Rióban.

        Lombikban született város. Évszázadok kellenek, mire patinája lesz.

        Barabás Zsófi festészete otthonos és fegyelmezett egyszerre.

        És mi a helyzet azzal a bizonyosflow-val? Ami végső soron az ihlet szinonimája, nemde? A teremteni  képesség állapota, tehát nem csupán az alkotás kitörő öröme, hanem a tartós katarzis, amelyet Barabás Zsófi kiállításának címe idéz. Ez az euforikus magaslét vajon a létrejövetel folyamata volna? Amikor az ember sem lógásnak, sem emberfölötti erőfeszítésnek nem érzi a munkáját, hanem egyfajta önfeledt lebegésnek éli meg, olyankor jó létezni.

 

(Barabás Zsófi: Flowcímű kiállítása az A38 Galériában látható 2015. szept. 9-től 24-ig)