Kondor Attila

A figyelem útjai

2015.03.17. - 2015.03.31.

Kondor Attila a kép mozdulatlanságának időbeliségen túlmutató lehetőségeit vizsgálja a festészeten belül. A műalkotásként létrejött kép számos fizikai és mentális mozgás összhatásaként jön létre. Ehhez hasonlóan a néző tekintete és elméje számos külső és belső mozzanat során fogadja be képet. Kondor ezek együttesét – úgy az alkotói, mint a befogadói mozzanatok összességét nevezi a figyelem útjainak. A mozdulatlan kép az alkotó tudati mozgásai mentén kristályosodik ki, ezeket mintegy megőrzi és egyúttal a befogadó mentális aktivitásának is terepet ad.

A festmény a szavakon túli lényeg létmódjához adhat kulcsot. Pillanatok alatt tárul fel, lép működésbe a kép, teljes befogadása mégis időben történik. Mozgásra késztet, „behúz”. Ez a festmény saját ideje. Kondort a kép belső ideje iránti érdeklődés vezette el az utóbbi években a festmény-animáció eszközéhez. Ezen az úton a festményt kialakító láthatalan erők együtthatóit törekszik transzparenssé tenni a befogadó számára.

A figyelem útjai című kiállítás a festmények és rajzok alkotói folyamatának fázisait dokumentálja. A film és a mozdulatlan képek együttállásával a meditáció és kontempláció folyamata kerül a vizsgálat középpontjába. A filmek és a festmények egymást ellenpontozó jelenléte a műalkotás és kialakulásának folyamatát a vallásos és metafizikai szemlélődés belső folyamatával állítja párhuzamba. A művész az Abszolútummal való találkozás témáját a szemlélődés csöndje és kimondhatatlan tapasztalata felől közelíti meg. A latin 'templum' és 'sacrum' szavak egyaránt az elválasztásra utalnak, arra, hogy a lényegi és örök valósághoz való felemelkedéshez el kell szakadni a banálistól és a profántól. A teret emberi részről a lét eredetére irányuló figyelem szenteli meg.

 

A festmény egyszerre eredmény, végpont és új kiindulópont. Az egymás fölé kerülő festékrétegek az összpontosítás megannyi egymásra következő pillanatát rögzítik. Az alkotómunka -- időbeli mozzanatok egymásutániságából összeadódó – folyamatának végeredménye virtuálisan megállítja az időt; az így kapott “időtlen” tárgy a néző idejét, vagyis a figyelmét észrevétlen összpontosítja, ezzel mintegy meghívja a maga különös, “sűrű” létmódjának megismerésére. De hová hívja, hová vezeti a nézőt a kép? Miért jöhet létre egyáltalán ez a sajátos jelenség? Az egyik legfontosabb kérdés a számomra, hogy a nézőnek a befelé vezető útja, amely a kép hívására való felelet, hogyan találkozik a festő kifelé vezető (vagy inkább kifejező) útjával, amelynek a kép a látható lenyomata. Mennyiben beszélhetünk azonos, vagy legalábbis közös tapasztalatról? Létezik olyan metafizikai pont, ahol a néző és az alkotó kontemplációja egybeesik?

Mindkét esetben lényegében belső mozgásokról van szó, a képi gondolkodás és megértés mozdulatai: imagináció, koncentráció, vagy éppen az akaratlagos összpontosításon túli “rácsodálkozás”. Mivel ezek létrejötte érdekelt, “meg kellett mozgatnom” a festményt. Ehhez a kortárs animációsfim-készítés eredményeit kezdtem el alkalmazni és amennyiben lehet kibővíteni új lehetőségekkel, hogy a figyelem és a látás különböző mélységeit, szintjeit megjeleníthessem. Az animációval ezeket a mozzanatokat, mint az alkotófolyamat fázisait rekonstruálhatom, ami végül – amennyiben sikerül elérni a vizsgálódás célját – egy új műalkotást hoz létre, ami áttetszőbbé teheti a lét megismerése felé áramló tudatfolyamot.”

 

(részlet Kondor Attila, A figyelem útjai című írásából)