Swierkiewicz Róbert

Tűzimák és naphimnuszok

2014.12.08. - 2015.01.25.

Šwierkiewicz legújabb kiállításának fókuszában minden dolgok kezdete áll. Az indoeurópai kultúra legősibb irodalmi emlékeit őrző Rig-véda szolgált a művek kiindulópontjául. Šwierkiewicz munkáiban igyekszik a megfoghatatlan teremtéstörténetet képpé tenni, a láthatatlant átfordítani. Szavait idézve: „Erős késztetést éreztem a kérdések kérdésére válaszolni színekkel, formákkal. Ott is, ahol feneketlen mélységgel, áthatolhatatlan falakkal találkoztam.”

Az indiai mitológia át- meg átszövi Šwierkiewicz művészetét, akár a Folyamút-könyvre akár a négy Ganga-könyvre vagy a Szanszkrit mesékre gondolunk. India számára örök ihlető forrás.

 „Šwierkiewicz művészetét sokféleképpen lehetne skatulyázni a műkritika és a művészettörténet bevett fogalmai szerint: elsősorban informelként, gesztus-művészetként, aztán expresszív, esetleg szürrealisztikus indíttatású, happening-művészetként. Ismételnünk kell egy mondatot ebben az összefüggésben is: „A hangsúly a koholmány elutasításán, a misztikus tapasztalat hitelén van.”—Marosi Ernő ezekkel a szavakkal nyitotta meg Šwierkiewicz Róbert 2012-ben megrendezett kiállítását.

A nyelv mint forma, a mitológia valamint a négy őselem mind-mind olyan alapkövei Šwierkiewicz művészetének, hogy szinte minden munkáját tudjuk e három szempont szerint elemezni.

Míg a két évvel ezelőtti kiállításon a víz kapott főszerepet, most a tűz mint teremtő erő kerül a középpontba.

 

MAROSI ERNŐ MEGNYITÓBESZÉDE:

Két és fél évvel ezelőtt, amikor Swierkiewicz Róbert éppen hetven éves volt, ezen a hajón a víz őselemét idézte minden, ami kék vagy szivárványos, kavargó vagy hullámos, de mindenekelőtt a kilátás a derűs tavaszi-koranyári Dunára, amelynek közepén érezhettük magunkat, fenntartó és éltető erejének is hatalmában. A mai téli este a másik elemé, a tűzé, melynek erejétől és – emlékezzünk Prometheuszra! – birtoklásától minden emberi civilizáció eredezteti magát. A civilizációt itt egyszerre kell anyagi-tárgyi kultúraként és emberhez méltó táplálékként felfogni, de a kultusz és az áldozatbemutatás kezdeteként is.

Idézzük a Rig Véda tűzhimnuszát, ahogyan az ősi szanszkrit szöveget Weöres Sándor visszaadta. Meg kell jegyezni, hogy nemcsak az ókori szöveg értelmének, hanem verselésének megfelelőjére is nagy-nagy gondot fordított, tudatosan törekedett:

A Tűzistent magasztalom,

áldozat bőkezű urát,

a kincset osztó főpapot.

A Tüzet ősi látnokok

imádták, most utódaik.

Isteneket ő hoz közénk.

Tűz által élvezünk vagyont

és napi táplálékot is;

hírt és utódokat adó.

Az áldozatot, Tűz, ha te

megöleled mindenfelől,

az istenekhez érkezik.

Az ősi himnusz Agnihoz szól – nem kell indogermán nyelvésznek lennünk ahhoz, hogy a tűzisten nevében ne ismerjünk rá némely indogermán nyelvek „tűz” szavára: a latin ignisre éppúgy, mint az orosz oгоньra és szláv megfelelőire.

Ha már úgy adódott, hogy Robi 2012 után ismét megtisztelt bizalmával, és társául fogadott a világ alapvető dolgairól szóló meditációinak kommentálásában vagy közvetítésében, számomra sem adódik más lehetőség, mint folytatni az akkor megkezdett gondolatmenetet. Akkor helyénvalónak tűnt, hogy a művészet racionális-konstruktív felfogása mellett a primitívnek, ősinek és misztikusnak mondható, az ember belső világára figyelő felfogás egyenrangú létjogosultságát hangsúlyozzam. Most jelent meg, két kiváló művészettörténész, Fitz Péter és Mattyasovszky Péter nyugalomba vonulása alkalmából, az általuk 1992 és 2014 között a Fővárosi Képtárban, azaz a kiscelli múzeum templomterében rendezett, nem kevesebb mint 48 installációt dokumentáló kötet. Ebben található Szabó Júlia visszatekintése Swierkiewicz 1994 eleji, „Kelet kezd – Nyugat befejez” című kiállítására, fontos megállapításokkal a Robi által bejárt művészi útra nézve, amelyet a kezdetektől követett és értelmezett. Szó esik itt arról, hogy Robi „konceptuális művésznek nevezhető, de igen erős expresszív hangsúlyokkal”, és konceptualizmusának egyedi sajátosságáról is, hogy t.i  „konceptjei tele vannak irodalmi ambícióval, barokkos szenvedéllyel és az anyagi-szellemi lét szinte érzéki élvezetével.” Az írás regisztrálja Swierkiewicz vonzalmát a rítus – mind az első indiai útjain megismert, mind a keleti és nyugati keresztény vallásgyakorlat – iránt, s a zen-buddhizmusra való hivatkozással be is ágyazza ezt kortársaink szellemi körképébe. Szabó Júlia utoljára 1999-ben, Swierkiewicz Isten veled, költészet! kiállításcímét interpretálva mutatott rá, hogy művészetének fontos támasza és kiindulópontja volt a másként kifejezhetetlen érzések költői megfogalmazásának európai kultúrája. Azt is kifejtette, hogy a próféta hivatását nem lehet felmondani, s hogy igaza volt, bizonyítja ez a kiállítás is.

Mert nyilvánvaló, hogy Kelet, a nyugati civilizáció bölcsője kezdett – ám a meditáció arra való, hogy mint egy elfeledett gyűjtemény tárgyait, elrendezzük magunkban, felismerjük és régi(?) vagy új összefüggéseikbe, világképpé rendezzük azokat a fragmentumokat, amelyeket gyermekkorunk óta befogadunk, s amelyeket elhomályosodva is őrzünk. Az érzés és a miszticizmus nagy mesterei csak segítenek abban, hogy megnevezésükkel úrrá legyünk rajtuk. A művész, a festő azonban birtokukba kerülhet anélkül is, hogy rászorulna a pontos nyelvi definícióra.

A középkor és az újkor határvonalán, 1400 körül, Cennino Cennini tett egy fontos kijelentést arról, hogy a festészet nemcsak tudomány, hanem fantázia műve is. Ő azzal büszkélkedett, hogy mestere révén az utókor által a reneszánsz úttörőjeként tisztelt Giotto művészetének és módszerének egyenes örököse volt. A fantáziáról azt vallotta, hogy általa mutatható meg, hogy a sosem látott dolgok, amik nincsenek, mégis vannak. És ez cacciandosì sotto l’ombra di naturali – történik: a modellek, a lerajzolt dolgok árnyékában kutatva – vagy vadászva. Mondhatánk: a zavarosban halászva, a bozótban kutatva. Ennek az útvesztőnek a neve William Blake-nél az éjjeli erdőrengeteg, the forest of the night. Benne a tigrisszem égő, izzó fénye, burning bright, csak Szabó Lőrincnél lett magyarul „sárga láng”. Blake költészete, az általa egyszerű leírásokkal, különös képzettársításokkal jellemzett lények, jelenségek a példák arra, hogyan lehet felfogni azokat a dolgokat, amelyekre nincsenek szavaink. Nincsenek a világ alapvető, elemi dolgaira sem, sokszor csak dadogni vagyunk képesek, s ami elemző tudatunknak ellenáll, azt az egészeket befogadni képes érzéseinkkel mégis felfoghatjuk. Blake költőként is, festőként is sok tekintetben a svájci származású Füssli / Fusely örököse volt, aki a kifejezésben találta meg a művészet esztétikai küldetését, s aki a dolgok jellegét a fiziognómiában is kereste.

Swierkiewicz Róbert jól tudja és az érzés erejével fejezi ki, hogy minden civilizáció és minden kultúra eredete a tűz forróságában és fényében van.