Bernát András

Szalag architektúrák

2014.09.16. - 2014.09.28.

A kiállítást megnyitom, kezdhetném így, belegyalogolva a művész és a közönség lelkébe. Durva lenne és egyszerű, kerülném vele a differenciált gondolkodást, határozott lennék és egyértelmű. Elhagynám a megnyitószöveget, de elhagynám a kiállítást is. Elhagynám a művészetet, felesleges hóbort. Lenne minden elvágólag, sallang nélkül, széplélektelen. Vagy csak annyit mondanék, a művészet gyönyörködtetésre való, nézzék. Milyen szép. Megígérném, ha hallgatnak, ezentúl minden szép lesz. De semmi sem ilyen egyszerű. Vagy ha az, akkor nincs értelme. Kezdjük másként!

 

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

 

Valahol elvesztettük képességünket a finomhangolásra. Pontosabban eltompulni látszunk, mintha eltűnne a művészet lényegét kiadó finom különbség, mintha kirándulás gyanánt egy quaddal robognánk át az erdőn, mert úgy hamarabb célhoz érünk. Hiányzik a lassú pillantás, a távolság megtalálásának tudatosan fékezett folyamata. Úgy tűnik, ha egy festményre nézünk, már eleve szilárd elvárásaink vannak. Érintsen meg, legyen kellemes, világítson rá az aktuális társadalmi problémákra, kavarjon fel, nyugtasson meg. Prekoncepciókkal közelítünk, azt hisszük, a festményen (a művészeten) át csak egyetlen út járható, a többi nem létezik. Már nem látjuk a fától az erdőt. Pedig a festmény minden lehetne. Feltöltődhetne érzékiséggel, térrel, aránnyal, kifejezéssel. Csak idő kell hozzá, jó fény és megfelelő távolság.

Bernát András képeivel kapcsolatban mindig is alapvető élményem volt az áthatolhatatlanság. Ha jobban belegondolok, azt hiszem, háromféle értelemben. Régen, amikor a „retinás festészet”-ellenesség Duchamp-tól, megrágatlanul átvett prekoncepciójával közelítettem a képekhez, akkor a festmények eleve megközelíthetetlenek voltak, visszapattantam a felületükről. Később, amikor Bernát ecsetjének útjába a Birkás-féle Fejek test-dinamikáját láttam bele, a szép örvénylésen nem jutottam túl, talán azért, mert nem volt motívumom vagy kartávolságnyira húzódó terem, amibe kapaszkodhattam volna. Amikor utóbb megpróbáltam levetkőzni a prekoncepciókat, amikor saját időt szántam a képekre és megkíséreltem – mert a prekoncepciók hálóját teljesen nyilván sohasem bonthatom szét – külső felfüggesztések nélkül fókuszálni Bernát András munkáira, akkor az áthatolhatatlanság mint értékes paradoxon jelent meg előttem.

Mert Bernát perfekcionista képeiben ellentmondások sorába ütköztem. Ez mindenekelőtt a felület ellentmondását jelentette. Jobban megnézve úgy tűnt, mintha a festmény valami ellenében kezdene el hatni. Mintha nem is lenne más célja, mint hogy eltüntesse az ürességet, a felület megmutatkozásával az alatta lévő fehér vászon ellenében hasson. Sőt, Bernát festése látszólag eltünteti saját szerkezetét, a felületet elemeli a saját hordozójától, a hangsúlyozott nyomhagyással elfeledteti saját, mélyen fekvő nyomait. Ha így tekintem, a képek dinamizmusában, örvénylésében nem látok mást, mint az üresség, pontosabban az űr felett egy új, egységesnek és megbonthatatlannak tűnő felület mintázatát. Ez a mintázat korántsem sík, mivel lényegét a mélység adja. Egyrészt az illuzionisztikus térmélység, amely Bernát munkáinak hosszú évek óta egyik alapvonása. Másrészt, és ez volt számomra a lényegesebb, az ecsetvonások mélysége. A milliméternyi mélységkülönbség. A különböző távolságokból és szögekből más és más képet adó finom differencia. Paradoxon: Bernát egy tökéletes visszaverő felületet akar alkotni, amely mégsem tükör. Egy olyan reflexív felületet, amelyben az ecsetvonások alakítják át a fényt. A fényt, amely nem tud a felület alá hatolni, de ily módon mégis teret hoz létre. Teret, amely súrlófényben válik láthatóvá, finomságában pedig Jovánovics György reliefjeire és azok súrlófényben elevenné váló szerkezeteire emlékeztet. (Zárójelben: Jovánovics egyszer azt mondta, mindig irigyelte a médiaművészeket, vagy inkább bosszantotta, hogy a képernyők villogásával, a digitális bűvészmutatványokkal milyen könnyen csalogatják maguk elé a nézőt. Önvigasztalásul viszont eszébe jutott, hogy ha egyszer a világban nem lesz majd áram, mégiscsak az ő művei maradnak fenn. Zárójel bezárva.)

A súrlófény – legyen az természetes vagy mesterséges – persze azt is kikényszeríti, hogy saját helyzetünkről töprengjünk. Hogy tudatosítsuk, honnan és milyen távolságról nézzük a képet. Tudatosítsuk, milyen szögből mennyi látható a térből, s közben a közelnézetet variáljuk a távolnézettel, mint egy reliefnél. A távolságkeresés, a térbeli differencia megteremtése pedig elsősorban időt jelent. Azt jelenti, hogy időt szánunk valamire, talán csak azért, mert a valamin látszik, hogy készítője is sok időt hordott bele. Az idő révén válik személyessé is a kép: a néző ugyan visszapattanhat a felületről, de a művész maga akkor is ott áll a festékréteg mögött.

Ha időt szánunk rá, Bernát András képeiből egymás után bomlanak ki az eleve beépített ellentmondások. Éleket fest élek nélkül. Színekbe borít egy egész teret, anélkül, hogy egyértelműen meg tudnánk mondani, milyen színeket használt. Az avantgárd hagyományokat idézi a monokróm jelenben. Egyenes vonásokból hoz létre hajlított rendszereket. Motívumait a végtelenbe tágítja, miközben térdarabjait szigorúan lemetszi. Motívumokat visz fel, motívumok nélkül. Úgy tesz, mintha lehetne még tájat festeni. A nyolcvanas évek végén festett gerendák, oszlopok, tájak felidéződnek a mai motívumokból, bár nincs köztük közvetlen kapcsolat. A kilencvenes évek plasztikus hullámai visszaköszönnek a mai szalagokban, mégsem plasztikusak, mégsem hullámok. Hegyeket látunk felülnézetből, de a hegyek hegy-sége lényegtelen.

A kép mégis, óhatatlanul feltöltődik, a prekoncepciókon túl, történetekkel, formákkal, értelmezésekkel. Az ellentmondásokból összefésült hálóban ott gyűlnek folyamatosan a képi motívumok. Egy személyes motívum is ott van: a gimnáziumi irodalomkönyvben vagy a történelemkönyvben, már nem emlékszem pontosan, volt egy kép, most megtaláltam harminc év után az interneten, Victor Hugo egy toll és gouache műve, Ma Destinée a címe, egy hatalmas hullám tetején egy hajó hánykolódik, szimbolikus kép. Nehéz megmondani, hol végződik a hullám és hol kezdődik a hajó, mert az egész kép csak egy nagy lendület, egy furcsa tér, benne egy szimbolikus élettel. Az a kép maga a mozgás.

Bernát András képeit, ha lehetne, egy mozgóképpé fűzném össze, szépen didaktikusan, időrend szerint. Lepörgetném – ezt most gyorsan –, nézném a színeket, figyelném a mozgást. Matematikai, geometriai rendszereket keresnék és találnék a filmben. És sejtésem szerint (mint a megoldatlan Goldbach-sejtés) talán még valamilyen hullámmozgást. Nem egyértelmű történetet, nem a művész sorsát. Csak a hullámot, színekből, tömegekből, formákból, terekből. Szinte biztos vagyok benne, hogy minden kirajzolódna a finom különbségekből. És minden csak ettől, meg a rá szánt időtől függ.

 

A kiállítást megnyitom.

 
-- Mélyi József --