drMáriás

Szép képek a szeretet világából

2013.01.22. - 2013.02.10.

Szép képek a szeretet világából

 

„Hányszor támadt tenfiad / Szép hazám kebledre / s lettél magzatod miatt / Magzatod hamvedre.”

 

Ahogyan azt nyilván mindenki felismerte, Kölcsey Ferenc: Himnusz című művéből idéztem, nemzeti himnuszunkból, amelyet éppen 190 évvel ezelőtt írt a költő. Szeretettel köszöntök mindenkit a magyar kultúra napján, drMáriás kiállításán. Ahogyan azt Önök is láthatják: ez itt nem a Csúnya művek a gyűlölet világából, hanem a Szép képek a szeretet világából című tárlat.

Szeretet: ahogy mondani szokás, az a legkevesebb! Sokan panaszkodnak arra, hogy nem szeretik őket eléggé, vannak, akik úgy érzik, senkitől nem kapnak igaz szeretetet, az idősebbek gyakran mondogatják, hogy bizony kiveszőben a világból a szeretet. Bizony, bizony: szeressük egymást gyerekek, mert annál szebb szó, hogy szeretet… De hiába a rengetek táncdal, a szebbnél szebb slágerek, az ünnepi gondolatok, kis túlzással azt mondhatjuk, hogy minden hiába, mert a szeretet nem képes betölteni a mindennapi életben azt a szerepet, amit pedig igenis be kellene töltenie. De nem! Azért a helyzet nem reménytelen, mert van egy másik világ, amelyik ebből a szempontból sokkal szebb és jobb, szóval létezik a szeretet világa, mégpedig mindannyiunk számára elérhető módon. A világ, amelyik a szeretetre épül: a szappanoperák világa. Nemcsak a brazil sorozatoké, sőt néha még tévé sem kell hozzá (ami lássuk be, elég furcsa), hiszen a legtöbben szappanoperák nézői vagyunk, néhányan szereplői is. drMáriás képei ezekről a szappanoperákról szólnak. Nem a dogmatikai értelemben vett felebaráti szeretetről, hanem a vágyódó, a saját örömét kereső szeretetről.

 

„A szeretet hosszútűrő, kegyes; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a gonoszt, Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal; Mindent elfedez, mindent, hiszen mindent remél, mindent eltűr. A szeretet soha el nem fogy. (…) Most azért megmarad a hit, remény, szeretet, e három; ezek között pedig legnagyobb a szeretet.” – írja egy Pál apostol nevű szerző a Korinthusiakhoz szóló első levelében. Persze ez egy elég régi szöveg, lehet, hogy a mai modern korban már nem is érvényes – az biztos, hogy a szappanoperák világában és drMáriás képein ilyen szeretetről nincs szó. Itt egészen mást jelent a szeretet: dominálást, illetőleg behódolást. Pontosabban egy trükköt arra, hogy domináljunk valakit vagy valamit. Szűz anya, úgy szeretlek, mint a valódi anyámat, mondta a vallásról gondolkodó Karl Marx. Szeretem érezni a nyomorúság ízét, mondta a vagyonosodó Engels. Világ proletárjai, szeretlek benneteket, mondta Lenin (vagy ha nem is ezt mondta pontosan, utalt rá). Szeretem a szabadságjogokat, mondta pajkosan Horthy Miklós. Szeretem a magas szőke nőket, mondta az ábrándozó Mussolini. Szeretem a népek önrendelkezési jogát, mondta a mindig gondterhelt Eduard Benes. Kedves nép, szeretlek, mondta a nyíltszívű Rákosi Mátyás. Szeretem látni a meztelen igazságot, mondta a fess Mao Ce-tung. Szeretem a másképp gondolkodókat, mondta a sokat megélt Leonyid Brezsnyev. Szeretem a művészet szabadságát, mondta kedvesen Fekete György, de lehet, hogy nem is ő, hanem a Playboyban még az ötödik x után is bombanőként megjelenő Zalatnay Sarolta beszélt a szabadságról. Néha nem egyértelmű, hogy drMáriás képein ki beszél. Pedig nagyon is beszédes képek ezek. Csakhogy idézeteket látunk. Pontosabban: idézetek meghökkentő találkozását a képen. Két teljességgel különálló világ idéződik meg. Egyfelől emblematikus történelmi személyiségek, politikusok, celebek, másfelől a modern festészet iskolateremtő alakjai. Vicces így együttlátni őket. De mindjárt utána fájdalmas is. Mert amitől vicces hatást kelt egy-egy ilyen kép, a két terület teljes össze-nem-illeszthetősége, az a legtöbbünk számára végtelenül szomorú tapasztalat. Mindannyiunknak, akik zömében a művészet világában élünk, az a választott hazánk, rendre olyan politikusokkal kell szembesülnünk, akik legfeljebb akkor kerülnek kapcsolatba ezzel a világgal, ha korlátozzák valamilyen formában. Márpedig korlátozzák – kivétel nélkül. Mit lehet tenni? Azt, amit az orosz szoc-art tett a munkásmozgalom ikonjaival és persze azt, amit – a szoc-art törekvéseivel rokonítható módon – drMáriás tett, tesz a mi történelmi, közéleti, politikai ikonjainkkal. Kifigurázni őket, árnyalni a róluk rögzült képet, új kontextusba helyezni őket. Megmutatni a szappanoperáról, hogy az, ami: szappanopera. Hamis. Még akkor is, ha ez jutott nekünk a XX. században Kelet-Közép-Európában. Azzal, hogy drMáriás képein két hangsúlyos vizuális idézetet látunk egymás mellett, lehetőséget kapunk a választásra. Éppenséggel az ad lehetőséget rá, hogy ezek egymásba gabalyodnak. Mert a groteszk, szürreális szimbiózisok elementáris erővel mutatják fel az össze-nem-tartozást. Azt érezzük, hogy valami nem stimmel – és nem a művészeti hagyomány az, ami nem stimmel. drMáriás ilyen értelemben politikai művészetet művel. Nehéz olyasmit mélyebben elmagyarázni, amit könnyű megérteni – úgy gondolom, drMáriás képeivel is ez a helyzet. Az, hogy a megváltást kínáló ideológiáknak nem szabad bedőlni, régi történelmi tapasztalat, mégis bedőlünk újra és újra, talán mert képtelenek vagyunk lemondani a megváltásról. A megváltó művészet képzete legalább a romantika óta széles körben ismert, ennek ellenére nehezen tudjuk elfogadni. Hogy egyetlen műalkotás vagy egy kiállítás új irányt szabjon egy ember életének… Persze, olvastunk már efféléről, de dörzsölt kelet-közép-európaiakként nem dőlünk be az ilyesminek. Magyarán szólva: nem hiszünk a művészetnek, de hiszünk a politikának. Hiába tudjuk, hogy a művészet igaz, a politikusok pedig becsapnak bennünket. Megérdemeljük a politikusainkat, mondhatnák az olyan reflektált, bölcs művészek, mint drMáriás, de nem teszik. Az itt látható képek sem ítélkeznek – sem rólunk, sem arról a két világról, amelyet különböző idézetekként megjelenítenek. Csupán megmutatják: ez van. És azt is, mi az, ami nincs. Nincsenek horatiusi középutak: vagy Marx vagy a Szűzanya. Vagy-vagy. Vagy megadatott nekünk a hit kegyelme, vagy nem – köztes megoldás nincs. Választanunk kell, folyton folyvást választanunk kell. Vagy leszúrom a felebarátomat vagy nem: nincs lehetőség arra, hogy csak kicsit öljem meg. Ez a morális belátás ad drMáriás fantasztikus képeinek értelmezési perspektívát. A kiindulópontunk pedig az alkotó lehet, ez a reneszánsz ember, akinek a személyétől a képeit nézve aligha lehet eltekinteni. drMáriás azáltal, hogy magától értetődő természetességgel, autonóm módon van jelen egymástól nagyon különböző művészeti ágakban, szemléletmódjában olyan távlatos reflektáltságot érvényesít, amelynek világteremtő ereje van.

De végtére is miféle világ ez, amihez a kiállítás címe a „szeretet” kifejezést tapasztotta jelzőként? Nyugati világ keleti arcokkal. Kicsit olyanok ezek az arcok, mint ha ők is nyugatiak lennének, szerethetők is akár, mint minden esztétizálódott ember, hiszen drMáriás képein korántsem olyan félelmetesek, mint egyébként. De a nyugati világ is olyan kicsit, mintha keleti lenne: esetleges és sérülékeny. Nekünk, akik itt szocializálódtunk, akiknek a groteszk az anyanyelvünk, egész biztosan mindkettőt jobb így látni. Akár van bennünk szeretet, akár – de olyan nincs is. drMáriás képei után nem lehet kétségünk afelől, hogy mindenkiben van szeretet. Nagy dolog, ha valaki ezt képes megmutatni – márpedig ez a kiállítás éppen ezt teszi.

                                                                                                                                                                                                                                              Gulyás Gábor