Ádám Zoltán

Ritmusok

2013.12.03. - 2013.12.24.

Szókratész dobol

(Szent dobok raktára)

Bevezető Ádám Zoltán „Ritmusok” című kiállításához

„Este van, este van,

Ki-ki nyugalomban”

(Arany János)

/Na de, ki Kiki?/

Hírből persze ismertem őt, a nyolcvanas évek eleje óta hallottam legendákat a legkülönbözőbb emberektől a budapesti rajzkörök örökös bajnokáról, Bakonyi Mihály tanítványáról. Ádám Zoltánnal személyesen mégis csak öt éve, Pécsett, a Zsolnay-gyár monumentális Belga-csarnokában találkoztam először. A negyedik Színerő zajlott éppen, az üvegtető alatt fészkelő galambok burukkolásának és a festő kollégák csendes munkaritmusának meditatív környezetében ellágyulva egy színsor elemeit helyezgettem el éppen egy nagyméretű vásznon, amikor a galambok egyszerre mind felrebbentek. Ádám Zoltán lépett be a csarnokba és ugyanakkor a pécsi iskola történetébe. Az óta együtt dolgozunk a PTE Művészeti Karán és mára Ádám Zoltán, ha a maga képére nem is formálta, bizonyosan átritmizálta a pécsi iskolát – és engem is. Persze akkor, ahhoz a vászonhoz már egyáltalán nem mertem hozzányúlni, a maradék néhány szín-pöttyöt egy másikra raktam fel valamivel később, amikor Zoli is ráérzett a hely rezgésére és elkezdte a legegyszerűbb anyagokkal, szénnel, téglaporral és feleslegessé vált ecsetmosó löttyökkel átértelmezni, vagy inkább csak átritmizálni a csarnok téglafalát.

Ádám Zoltán különös szerzet, tulajdonképpen kevés ember él ma olyan felháborítóan normális szellemi életet, mint ő. Nincs számítógépe, van viszont rajzfüzete, speciális, méretre vágott ceruzacsonkok, sniccer a zsebekben. Agytevékenységének közvetlen kiterjesztése, „forever-on-line” médiuma a mindenkori „szent füzet”, ahol opponensi értékelések, megnyitóbeszédek, útközben lejegyzett gondolatfoszlányok, festmény és projektvázlatok, értekezleti firkálmányok, könyvcímek, telefonszámok keverednek újabb és újabb, klasszikus igénnyel végigvitt grafikai sorozatok redőzeteibe. Janis Joplin mondta: Freedom is just another word for nothing have to lose – A szabadság csak egy szó arra, hogy nincs vesztenivalód.

Ádám Zoltán esetében ihletről fenntartásokkal (vagy inkább: a szó eredeti értelmében) beszélhetünk, mivel olyan nincs, hogy nem csinálja, unatkozás nincs, évtizedek óta szünetmentes a kiáramlás, a rajzolás, az írás és az olvasás és a beszéd állandósult, intenzív zenei algoritmusából emelkednek ki a festményei, nem pedig a sült galambra várva. „A filozófia /számára/ tevékeny várakozás, az átmenetek, a kiutak, a megoldások szakadatlan, fáradhatatlan és jókedvű keresése.” – írja Hannes Böhringer Platon Szókratészét jellemezve.[1] Úgy gondolom, hogy ez (vagyis a „második legjobb lehetőség”, a lemondás az igazság birtoklásáról, a biztos tudás lehetőségéről) Ádám Zoltán alkotói habitusára, művészi/tanári munkamódszerére is igaz. A megszokottat újra és újra meg kell szokni ahhoz, hogy átfordulhasson valami merőben szokatlanná. Cigányportréi, fiktív cigány épületei a kéz megszokott ritmusának megfelelően, a koncentráció és elengedettség szeretetteljes közegében váltak elmélyült, személyes Biblia-olvasattá, (hit)élet és művészet a szünetmentes kiáramlásban, folyamatos újra-megszokásban találkozik, gondozott, rendszeresen karbantartott interfészen keresztül elevenedik meg újra és újra és fordul (néha) át valami merőben másba, a festészet történetének legnagyobbjaihoz mérhető látomásba.

A „Ritmusok” című kiállítás alapötlete másfél éve körvonalazódott és az azóta megszületett festményeknek és rajzoknak a puszta mennyisége önmagában is arra utal, hogy ez a mű-együttes Ádám Zoltán gazdag életművén belül is kiemelkedőnek, egyfajta összefoglalásnak bizonyulhat. Ahogy zenészként a zongorát, ezúttal a festészetet használja ütős hangszerként: sámándob-formára vágott falemezeken játszik kétdimenziós szellemi ritmusokat. A négyzetes formátumtól eltérő képhatárokkal Ádám Zoltán természetesen nem mostanában kezdett foglalkozni. Előző, ugyanitt az A38 hajón rendezett kiállításán például, egy már az Újlakban felvetett motívumra - kályhára - emlékeztető, formázott rámákra feszített vásznakat láthattunk, melyeket az akkor még számára teljesen új egyetemi közösséghez és a helyi viszonyokhoz alkalmazkodva festett meg Pálfán. Számomra a legérdekesebb akkor is, ahogy most is az volt, ahogy az alig nyomon követhető szellemi mozgások lenyomataként a kályha-vásznak fokozatosan különös metamorfózison mentek át, tág jelentéstartományokat érintve egyszerre derűs és komoly, önálló és zárt egységekké, karakteres egyéniségekké váltak úgy, hogy mindeközben nem lett széthangzó az egész. Röppenések, átváltozások, állandó mozgás, amit alig lehet nyomon követni. Koncentráció és elengedettség, képzettség és tudatosság, véletlen és alkalmi döntések összetett és ellentmondásos, valahogy mégis mindig megkapóan egyszerű és derűs egyvelege sugárzik át Ádám Zoltán munkáin. 

Az első dob-sorozatok Fülén és Tardoson, tomboló kánikula idején készültek, huszonvalahány képzős, és pécsi művkaros hallgató társaságában, az esti közös tábortüzek másnapjain. Fülén, a tábor utolsó pillanataiban, átfordult, kilazult, dimenzionáltabbá vált az ügy. A tardosi vadon viszonylagos nyugalmában, a helyi fiatalok által sok év alatt, üszkös faágakkal telerajzolt fal, monumentális népi graffiti előtt állva fordult igazán free-be a „dobolás”. A falon, a dobok lebutított árnyékaként, hamarosan megjelent egy uszályforma kiegészítő elem is, talán, hogy a tekintetet visszavonhatatlanul visszataszítsa a síkba, hogy még nyilvánvalóbbá tegye: ezek nem dobok, hanem dobformákra festett képek. A forma a festői szabadság edénye. A felületre ecsettel feldobott motívumok nem dob-illusztrációk, hanem a munkafolyamat szünetmentes ritmusából és a tekintetbe égő pillanatnyi látvány (látomás) feszültségéből közvetlenül következő egyedi táncrend azonnali „zenei” leképezései a sajátos képhatárokból következő feszültséggócok mentén doboló ecsetekkel. Ha kizárjuk a dallamot, akkor a ritmus válik színesebbé: hosszasan keményen ütve, szünetek közt hímpor-rezdülés, dühödt nekifutás, ami belesodor a képbe ezt-azt, tűleveleket, kósza koszokat, színes ceruzaforgácsot, számozott követ (na de, micsoda színe van annak a kőnek!).

Sámándobok és szín-démonok. Zoli a pécsi IC-n sokszor emlegeti Joseph Beuys tanítványát, Blinky Palermo-t. Térerő, Színerő, Sínerő. Galambszürke, átvérző szín-ritmusok. Arany-ezüst, sárga-fekete zakatol. A kék, a piros és a zöld fekete, a sárga fekete és fehér, a fehér kék, piros és zöld. De leginkább mégis: Arany – ég és föld között félúton.

Losonczy István