Csurka Eszter

Otthon, édes otthon

2013.04.09. - 2013.04.19.

Csurka Eszter, Otthon, édes otthon

Csurka Eszter művészetében az emberi test mindig kiemelt helyen szerepel, ugyanakkor vásznain legtöbbször magukra hagyva, színpadias környezetben vonultatja fel figuráit.

Festményei mintha nem egyébként a kép létmódjaként elfogadott reprezentációk volnának, hanem  prezentációk, képeinek szereplői nem önmagukon túlra, hanem szigorúnak csak saját magukra mutatnak. Ez a fajta hideg és józan tárgyiasság Csurka szinte minden festményét jellemzi. A képek nem utalnak egy tőlük független, nagyobb rendszerre, nem oldoznak fel, csak mutatnak: tökéletes esztétikával elrendezett virágcsendéleteket, térbe állított, díszletek közé helyezett, erős gesztusokkal ábrázolt figurákat.

Legfrissebb anyagában a vad bíborokkal és rózsaszínekkel megfestett figuratív képek mellett, újra hangsúlyos szerepet kapnak a csendéletek.

A kiállítás címválasztása képei színhasználatával rokon: Csurka úgy használja ezt a nyelvi panelt, mint a rózsaszínt: a címet követő történetben a negédes negatívba csap át.

 

drMáriás, Itt és ott határvonalán -- gondolatok Csurka Eszter művészetéről

Csurka Eszter a kortárs magyar művészeti szintér egyik legkülönösebb, legtitokzatosabb és legtehetségesebb alkotója. Rendkívül kedves, odafigyelő, megértő és könnyednek, vidámnak, szellemesnek tűnő habitusa azonban csak egy vékony rétege annak az egyébként mély, sokszínű, gazdag és filozofikus világnak, amely benne lakozik. Szerencsére töretlen lendülettel alkot hosszú évek óta. Hol szinte megvalósíthatatlannak tűnő nagyszabású performanszokat mutat be, gondoljunk csak a végtelen tésztaszálakból font sokméteres hajfonatára, a kenyér-projektjére, vagy a fizikai képességek határát feszegető víz alatti szoboröntéssel tett káprázatos vállalkozására: a tettei messze nem csak egy mosolygó ifjú hölgyről hagynak nyomot.

Legújabb festményei újabb mérföldkő a tevékenységében, s bár sok szinten és sok jegyükben hordoznak egy új attitűdöt, ugyanakkor a régebbi témáit, motívumait, magánmitológiáját is tovább építik és újraértelmezik. Csurka Eszter számára már évek óta az egyik legmegkapóbb talány az egzisztencialista spleen, amely mindnyájunkat a hétköznapok szintjén körülvesz és beterít, s amely mégis messze túlmutat az egyszerűségen és feledhetőségen. Legyen az gyerekek játéka vízzel, homokkal, hétköznapi tárgyakkal, vagy csendéletszerű tájak, vagy ellentétük, a lendületes, szinte eksztázist hozó mozgó, mászó, átváltozó, öngyötrő, önmegváltó figurái, ezek a motívumok, amelyek legújabb képein is szerepelnek, azt mondhatnánk, már jószerivel felbukkantak fantasztikus pontossággal, érzékenységgel és tudással megalkotott régebbi képein is.

Azonban a legújabb sorozat hordoz magában valami egészen különlegeset, amit a tárlatot megnyitó László Csaba, Csurka Eszter festészetének nagy tisztelője és kedvelője is nagyon jól észrevett és igen pontosan és plasztikusan megfogalmazott: e képeken a valóság két dimenzióban jelenik meg, a szokásos „pozitív”-ban, és a klasszikus fotózásban, filmelőhívásban ismert „negatívok” világában egyszerre, a kettő egymás mellett, egymással keveredve, egymásba tűnve át.

Az egyik képen láthatunk egy asztalon megjelenített csokor virágot, valamint mellette és mögötte az árnyát, a negatív, a más dimenzióba vetített voltát is. Kisebb képein gyerekek futnak, olyan sebesen térben és időben, hogy az arcukat nem is látjuk, nem is tudjuk pontosan kivenni, mert az nem is fontos, hisz nem csak egy arcról van esetükben szó, hanem mindegyikről, az összes gyermek arcáról, akik álom és valóság, lét és nemlét, az itt és ott síkjai között mozognak megdöbbentő közvetlenséggel és könnyedséggel.


Hasonlóképpen a dinamikus, mozgó „felnőtt” figurái is az itt és ott kapcsolatát jelenítik meg akár úgy, hogy egyszer testük meztelen, máskor letakart, akár ruhával, akár műanyagszerű, áttetsző lepellel, amely ugyancsak a burok-lét itteniségét és a felfedett, kitárt, éggel kommunikáló meztelenség és kiszabadultság dichotómiáját jelenítik meg.


Minden persze még nem volna önmagában elég ahhoz, hogy szinte megdöbbenjünk Csurka Eszter legújabb festményei láttán. Ahhoz szükség van arra a rendkívül pontos, bátor és bölcs képi megfogalmazásra, formai letisztultságra, a festészeti virtuozitás gyeplőjén tartott elementáris erőre, amellyel Csurka Eszter képeit megkomponálja, megfesti, azaz vászonra varázsolja kiadva őket magából.


S amit látunk, az mag a csoda: a szinte hétköznapinak tűnő képek, amelyekről ugyanúgy lesüt az ismeretlen, a kozmikus, a távoli, az egyetemes és az örök. Mert Eszternek a családja és kozmosz egyaránt, egyszerre az otthona.

Ezért is adhatta feltehetően kiállításának ezt a nagyon találó, mély kétértelműségével telibe találó címet: Otthon, édes otthon.