Chilf Mária

Láthatatlan alaprajz

2013.05.14. - 2013.06.02.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

 

Szívfacsaró ez a kiállítás, pszichológus, vagy író kellene, hogy megnyissa, nem művészettörténész. Mert egy művészettörténész beszélhet a fotók és a festmények összjátékáról, a műfaji átjárásokról, a médiumokról, vagy a bábu mint olyan művészettörténeti jelentőségéről Hans Bellmertől Stephan Balkenholon át napjainkig. Vagy beszéljek az érzékeny festői világról, amely egyre inkább kiteljesedik? Vagy a traumák feldolgozásáról, amiben Maria Lassnig világával rokon? Nincs értelme, mert elmenne a lényeg mellett. Az is igaz viszont, hogy a lényegről meg nem lehet beszélni, ha elmondanánk a traumáinkat, és a gyászainkról, gyászmunkáinkról beszélgetnénk, akkor nem lenne értelme itt állni. Meg nem is bírnánk ki.

Nem is tudom, hogyan lehetne a képekről beszélni, és ez ritkán fordul elő. Talán úgy, mintha mindent periferikus látással fogadnánk be, nem szemből nézve, csak a szemünk sarkából, körülbelül úgy, mintha a hétköznapi mondatokat egy metaforán át látnánk. Látszólag elvétve. Nézzük a széleket, a padló fölött sorakozó évszámokat, tagolják a világot, valakinek a világát, megpróbálnak ritmust adni az elevenségnek. A tagolás, a pontosan kimért szakaszok sora ugyanis a halált nem tudja tagolni, csak az életet. A halál eltorzítja az órákat, régebben nem tudtam nagyobb giccset elképzelni Dalí órájánál, ma már látom, hogy igaza volt. Én is számolom a napokat. Itt az évek sorolódnak fenyegetően a falon, ki vannak mérve az elejétől pontosan a végéig, s ahogy negyvenhéthez jutunk, csak az a kérdés marad, mi történik utána. Nagy fehérség van a végén, vagy valamilyen nagy örvény.

Chilf Mari majdnem pont egy évvel idősebb nálam, így inkább napra, mint évre pontosan kortársam, máshol nőtt fel, s mióta megismertem, sejtem, hogy csak ezért nem gondoljuk mindenről pontosan ugyanazt. A képeiből kiindulva például biztos vagyok benne, hogy az egyetlen megfoghatatlan gyerekkori élményem éppen vele közös: kiskoromban, ha összeérintettem a hüvelyk- és a mutatóujjamat, és egy kicsit egymáshoz dörzsöltem, akkor a szemem sarkából egy örvényszerű képen át beleláttam egy sokkal nagyobb világba, valamilyen megfoghatatlan másik dimenzióba. Meggyőződésem, hogy Chilf Marinak van egy hasonló örvénylátása – csak annyi a különbség, hogy ő ezt a dimenzióugrást a periferikus látással valahogy kibontható képekbe tudja foglalni.

Látjuk még a periférián a színes grafikonokat, kitakarják őket a képek, szinte nem is látszanak. Olyan a fal így, mint egy kórházi lázlap, több színes, szabálytalan EKG-csík. Ahol a képek alatt eltűnnek a vonalak, ott a hiány van, nincs élet. Illetve, ha másként nézzük, épp ott látunk bele az életbe, ahol a vonal megszűnik, ott tárul ki egy metaforányi ablak, amin keresztül beleshetünk a dobozba. Nem is doboz teteje ez, hanem egy csapóajtó, amely egy pillanatra felnyílik, és egy rövid időre láthatóvá válnak a fogaskerekek, a hajógépezet, aztán visszacsukódik minden, az életvonal folytatódik.

A vonalak és a színek között az élet alakulása jelenik meg, nem lehet igazán odanézni, mert elvakít vagy elborzaszt. Chilf Mari azt jeleníti meg, ahogy az élet folyik a képekbe, áramlik ki-be, áramlós képekből áll össze a visszatekintés, egy falnyi önéletrajz. Minden szilárdan a kijelölt helyére kerül, a vonalak közé, mégis minden hullámzik és bizonytalan, a hajó mindig finoman jelzi, milyen könnyen felborulhat minden.

A nagy bábu sem néz ide, a gyorsan hömpölygő Dunát látja, bámul bele a vízbe. A kis önportré a táblát nézi a saját felirattal, a menetekellel, nem látja a képeket, tudja őket kívülről. Ezek a bábuk egyszerre érzékenyek és érzéketlenek – ők így hárman, mert ott van még a fekete puttonyos alak, Ottfried is – mindent tudnak és éreznek, de nem sírnak, nem mozdulnak, legfeljebb elmúlnak vagy eltűnnek.

Chilf Mari naplóját is ismertem régen, abban is kicsi emberkék tettek-vettek, benne voltam én is, ott ágáltam néhány napon. Mert akkor még napokra volt osztva minden, és rendben volt a világ, amely aztán felborult. A falnyi önéletrajz már azt kérdezi, hogy létezhet-e rendben lévő világ? Az önéletrajz megmutatja a világ borulékonyságát.

Ha megérintem az egyik ujjammal a másikat, vagy még inkább, ha megnyomom a karomat, nyoma lesz, bennem. Ha megérintem a másik karját, annak is nyoma lesz. Nyomokat hagyunk, ez a nyomhagyás a lényege mindennek, a művészetnek is: megérintem, nyomot hagyok, hatása van. A karra nézve, elfókuszálva magunk előtt láthatjuk az ereket, a finom szöveteket, amelyeken minden apró érintés ottmarad valahogy. Minden képi lenyomat, folt ott marad, kitörölhetetlenül, ezeknek az érintéseknek a sorából áll az élet, ezek tagolják, fájdalmakkal.

A Kogartban van most egy fotókiállítás, a kisfiammal együtt mentünk el megnézni, nekem írnom kellett róla. Próbáltam elvonni a figyelmét a súlyosabb képekről, hogy legfeljebb csak a szeme sarkából lássa őket, de kiderült így is, hogy három és fél évesen meglepő biztonsággal és könyörtelenséggel ismeri fel és jelöli meg a halált. Vannak olyan idők, amikor az ember a szeme sarkából szembe tud nézni vele, és ha legyőzni nem is tudja, de látni meri. De csak akkor, ha valaki képes rá, hogy nyomot hagyjon róla.

A kiállítást megnyitom.

-- Mélyi József --