MOME Transferlab

A megmaradás törvénye

2013.03.26. - 2013.04.02.

Borbély Szilárd, A megmaradás törvénye / Megnyitószöveg

Tisztelt Jelenlévők!

 

Kutatók újabban azt állítják, hogy a növények éreznek és valahogy kommunikálnak is egymással. Tapasztalat, hogy azok a növények, amelyeket szeretettel ápolnak, jobban fejlődnek, gyorsabban nőnek és gazdagabb termést hoznak.

 

Amit szeretettel teszünk, az mindig sugároz valamit magából, ami több, mint önmaga. A szeretet végül is hullámhossz, ahogy a szín is. Ahogy a fény is hullám természetű. Minden dolog hullámhossz. Minden tárgynak van rezgésszáma. És mindnek van kiáramlása. Az újplatonikus emanáció, a kiáradás áthatja a kozmoszt. Minden kiárad önmagából. Nem csak az uránérc feleződik és sugároz, hanem minden, ami anyag. Az anyag rezgés és hullám.

 

Kutatók azt is mondják, hogy növények emlékeznek. Elraktározzák az emlékeket, és valamit beleírnak a génláncba. Másként nem is lehetne, hogy a fajok túlélik a környezeti változásokat. A kutatók csak azt nem tudják megmondani, hogy a növények milyen emlékeket őriznek meg például a kutatókról.

 

***

A szobában, ahol a szüleimet agyonverték, a gázfűtés miatt régóta használaton kívüli cserépkályha tetején állt egy szobafenyő. Anyám kedvenc növénye volt. Sok évvel korábban anyám névnapjára ajándékoztam, akkor még arasznyi volt. Ekkor már egy méternél is nagyobbra nőtt. A házból csak ezt a fenyőt mentettük ki. A többi tárgy szétszóródott. Az eset után apám agykérgéből a bevérzés és a roncsolódás miatt az életmentő műtét során el kellett távolítani részeket. Egész pontosan a homloklebeny tájáról, amely mai tudásunk szerint a rövidtávú emlékezetért felelős.

A három hétig tartó mesterséges kómából apám úgy ébredt, hogy az a végzetes este teljesen törlődött emlékezetből. Talán a trauma törölte a tudatból. Talán a szövetdarabkákkal távolította el a sebészkés. Abból a szobából, ahol anyámmal harminc éven keresztül együtt éltek egyetlen tárgyat nem akart többé látni. Csak a szobafenyőt tűrte meg. Az új szobájába csupán ezt menekítettük át.

Apám többé nem kelt fel. Ha nem aludt, a falat nézte vagy a látóterében elhelyezett szobafenyőt. Jól tudta, hogy a szobafenyő mindent érzékelt, ami azon az éjszakán történt. Mindazt, amelyikre apám soha többé nem volt képes visszaemlékezni. És a szobafenyő smaragdzölden ragyogott. Látszólag nem viselték meg a történtek. Apám azonban lassan elhervadt, lefogyott és kiszáradt. Az ötödik év végére teljesen. Apám nem tudott emlékezni, és ezért nem tudott tovább élni. A szobafenyő mindenre emlékezett és virult. Amikor apám ébren volt, ezt a szobafenyőt nézte.

***

A kiállítás alkotásai a traumát, a sérülést, a felejtést és a tárgyak emlékezetétét faggatják. A médiumok és a jelek, az átváltozás és a tudás tárolása kettőseiben feszül ki a kiállított projektek íve. A trauma veszteség a részlegesség értelmében, ám nyereség a teljesség felől nézve. Ami sérül, az a kimondható, mert az ismert jelek birodalmában foglal helyet. Ami nyereség, az a még kimondhatatlan, a még ismeretlen jelentések felől közelít.

Mindegyik projekt egy-egy mélyfúrás a tudás működésmódjának alapzatába. A tudás keletkezése és a tárolásának módja válik a kiállítás projektjeiben hozzáférhetőbbé. Az itt kiállított alkotások tanulsága, hogy a tudás sem nem személyes, sem nem fogalmi természetű. A tudás személytelen és fogalmak nélküli. A tárgyak maguk is elemi tudást hordoznak: a tudás elmeit. Az embert, ahogy a növényt is, tárgyak veszik körül, amelyekbe nem tud behatolni. A tárgyak is emlékeznek, hiszen magukba gyűjtik a rakosgató, rendezgető kéz rezgéseit. A rezgések áthatolnak a tárgy felszínén. És tárgy emlékeiként lerakódnak, nyomot hagynak azok belsejében.

 

***

A kiállításon látható alkotások a tárgyak emlékezetét és a tárgyak tudását manipulálják. A tárgyak pedig az embereket manipulálják. És nem fordítva. A kérdés csak az, hogy ebben a folyamatban mi az, ami megmarad, és mi az, ami elvész?

 

Gink-Miszlivetz Sára triptichonja három sorsot fűz össze a trauma három idősíkjával. A tárgyak emlékezete és a tér szoros összekapcsolása a múlás folyamatát analizálja. A múlás itt a fájdalom, a veszteség időbeliségeként mutatkozik meg. A fájdalom múlása mégsem idő, hanem a sors, és – hangsúlyosan a közös – sors tereként értelmeződik.

 

Kocsi Olga Holy Olga című installációja a trauma feldolgozásának behelyettesítő logikáját, a konvencionális jelek önkényes kicserélését és a kontextusok kimozdítását hajtja végre. Az idő megállítása a jelek egymásra rétegződése által megy végbe. A ház, a szekrény, a kert, az anya halott testvére három generáció traumájának performációjává válik.

 

Pozsonyi-Izsó Andrea installációja a tudat nélküli emlék, a tudás kívülre helyezésének mélységét kutatja. Mi tűnik át egy alakon, amelyből csak egy jel maradt? Mi ad jelentést egy átlátszó jelnek, kérdezi. És hogyan tükröződik vissza annak az arca, aki nézi a dolgok jelentését keresi?

 

Schnabel Zita fotólexikona a rendszerezés elve után kutat a már eltávozott nagymama életét helyettesítő vizuális írás rengetegében. A grafománia mintájára elgondolható piktománia a készítő énjére és az idő nyomaira utal, de egyik sem ragadható meg, csupán az aszimptotikus mozgás marad, a végeérhetetlen közelítés.

 

Bognár Benedek projektjében az fény és az idő fordul szembe a tárgyakkal, és ahelyett, hogy megörökítené, elpusztítja, felszámolja, kitörli azt. A pozitívból tárgyból negatív tárgy lesz. A tárgykapcsolati minta pedig felszámolódik. A technicizált médium agresszivitása a test helyét üresen hagyja, kitörlött, üres jelként.

 

Hódi Csilla Az én kis Moszkvaterem című performanszának dokumentációja a vízjelet a mediumváltás által az időbe helyezi, a papír helyébe lépő aszfalt az átlátszóság és az átláthatatlanság behelyettesítését, az egyén és a tömeg egymást átható mozgását vetíti rá a térre. A térre, amelynek emlékezete van.

 

Kontor Enikő három fekete reliefje az absztrakt tárgyak zártságával hallgat, a csend/élet metaforikájával ápol értelmező kapcsolatot. A médiumváltás itt is a jel és jelentés feszültségteli viszonyát mutatja fel. A feszültség mélyén trauma rejlik: a jel önmagára utal vissza, a feketében a fehér pontra.

 

Páll Tamás és Jelena Viskovic New Folder című izgalmas installációja a tudást hordozó adatok, jelhordozók folyamatos átrendeződését, a jelentések követhetetlen kombinációinak keletkezését tematizálja. A „minden folyik” hérakleitoszi bölcsességből csak a változás állandósága és megragadhatatlansága a belátható tapasztalat. Sem az idő, sem a szemlélő nem képes rögzíteni a folyamatokat.

 

***

Van-e kapcsolat e sokféleségben? Talán…

Talán leginkább annak a megerősödő sejtése, hogy két nagy illúzió van a Létezésben: az egyik az idő, a másik az én. – – –

***

A szobafenyő öt év után pusztulni kezdett. Gyors volt ez a pusztulás. Mintha apám ereje, akár a mesebeli hősöké, valahol önmagán kívül rejtőzött volna. Mint a Darázskirály ereje a kút mélyére rejtett tárgyba zárt darázsban. Amíg azt el nem pusztítja valamilyen erő vagy varázslat, az élet fonala sem szakítható meg. Addig a hős nem győzheti le sem ellenfelét, sem önmagát. Kevés csak a maga erejében bízni.

Apám nem volt mesehős. És az anyám nélkül nem tudott tovább élni. Ehhez a belátásához nem kellett sok idő: túl hamar rájött. De meghalni sem tudott, mert az élet programja erősebb volt benne. A mély depresszióba süllyedt traumatikus tudat ereje azonban nem önmagában volt. Az erő, amely még öt és fél év életre kényszerítette a testét, nem a saját tudatában rejlett. A szobafenyő lehetett az, amellyel a teljes magány hosszú éveiben valahogy megtanult kommunikálni.

Apám tudatosan nem tudott emlékezni arra a végzetes éjszakára, de a szobafenyő közvetítésével mindent megtudott róla. Ám nem a fogalmi tudás révén, hiszen a szobafenyő nyelve nem a mi fogalmaink szerint való. Apám egy növény emlékezetét használta fel arra, hogy a trauma jótékony törlését legyőzze. Amikor elpusztult a szobafenyő, apám is feladta.

Úgy képzelem, a szobafenyő átadhatta emlékezetét apámnak.

És ezzel ért véget kettejük története…

 

És ezzel a kiállítás megnyitva…