Keszeg Nándor

'New Ruins '

2012.01.17. - 2012.02.03.

FELELŐSSÉGTELJES HEDONIZMUS
Keszeg Nándor New ruins című kiállítása elé
A38 Kiállítóhely, 2012.01.17.
           

Kényszerű és szégyenteljes vallomással kell kezdenem, annak ellenére, hogy én nyitom meg a kiállítását, igazából nem ismerem Keszeg Nándort. Az eddigi munkáiból párat is csak most, a megnyitó kapcsán ismertem meg, kivéve azt kettőt, amelyeknek apropóján mégis csak itt vagyok és amiket fontos emlékeim között őrzök. Az egyik A szomorú vasárnap című videomű, ami a szívszaggató gyermekzongora hangjaival, egy valós keserűséget, önsajnálatot, valamint az önirónia teljes skáláját felvonultató opusz a “férfibánatról”, a másik pedig egy combharisnyában, katonasapkában, bekötött szemmel disznót sétáltató meztelen nő alakja egy középméretű festményről, aki számomra jelképként magába sűrítí ennek a hipokrata, társadalomnak az összes létező agresszív perverzióját.
    Mindkettőt egy-egy csoportos kiállításon láttam sok-sok kiállított munka között, ahol ezek a munkák nem a méretüknél fogva, vagy a szokatlan megoldásaik miatt tűntek ki a mezőnyből, hanem az aha, ezt értem – vagy talán helyesebb, ha azt mondom:érzem– evidenciájával. Azt hiszem erre mondják azt, hogy emblematikus művek, számomra feltétlenül azok.   
    Szóval ennek a két ismert munkának képeivel az agyamban állok itt, és megpróbálom befogadni a többit, azokat amiket idáig nem ismertem. És valahogy ez a befogadás most nem is olyan egyszerű, hiszen a skatulyázás módszere, a sztereotipíákkal karöltve kíválóan működik, bennem is, meggátolva, hogy az új hatások és ingerek feloldják a közhelyes eleve elrendelt gondolataimat. Mert hogy én azt hittem, hogy a kiállító nem is fest, (amikor még csak a Szomorú vasárnapot ismertem), majd a disznót sétáltató nőt látva azt gondoltam milyen sajátos ez a kép, de a többi milyen? Ezek valahogy mások, nem ezt vártam. És különben is van az úgy, amikor valami megmagyarázhatatlan ellenszenv nem enged közel minket egy egy jelenséghez, vagy valamely berögzült szokás és a tanult dolgoktól való másféle elképzelés félemlít meg a nem várt befogadásától, azt mondatván velünk: na ezt nem így kellene, hanem talán másként.
    De ha nem várunk el egy beazonosítható mondandót, eszközrendszert, vagy könnyedén körülírható tematikát a kiállítótól, akkor ennél a kiállításnál és ennél az művészi attitűdnél máris nyert ügyünk van. Mert akkor egyféle tobzódó hedonizmussal vethetjük magunkat abba a burjánzásba, ahol simán megférnek egymás melett a Marvel-képregények formai világából származó figurák jelképpé merevítve, -- legyen az mindegy most, hogy ez a jelképiség a barokkból származik, vagy éppenséggel egy mai jelenség reflexiója. Vagy amikor az ürességet, mint vak tükröt elénk tartva, egy koncept toposz újrafogalamazásaként láthatjuk megjelenni. Nem beszélve a streetart-on, Banksy-n és Bacon-on átszűrt kamaszfantáziák szürrealizmusáról, amit túlzott gesztusokkal és leegyszerűsítő kifejezésekkel, de erőteljes emblematizmussal fest meg Keszeg. Vagy a személyes és mindannyiunk számára életbevágó kérdésekről, mint az elmúlásról, vagy az érték-értéktelenségről, a törvény hiábavalóságáról való elmélkedései, amit hol szemérmes egyszerűséggel, hol iróniával,  hol harsány röhögéssel kezel. És végül, a “nesze neked társadalom”-szerű, jóizű, feltétlen szabadságot sugárzó és félelem nélküli fricskáiról kell beszélnünk, ami hol performanszaiban, vagy csupán sajátos hozzáállásában, tipikus viselkedésében testesülnek meg. Gondoljunk például a részeg Batman-re az elegáns iroda udvarának hibátlan pázsitján.
    Szóval lassan ismerőssé válik a módszer a “Keszeg-jelenség” előidézésére, vagy ahogy ő mondja a dolgok “keszegítésére”.  Úgy tűnik, hogy a színtiszta provokációról van szó, a szó legjobb és legszentebb értelmében, ami arra szolgál, hogy a nézőből kiváltsa ösztönös szabadságvágyát, hogy eldobjon minden eddig pontosan és szépen skatulyázott elképzelést, akár a festészetről, akár a tudatos, vagy a különböző közegeknek megfelelő viselkedésformákról legyen is szó. Hiszen titokban mindannyian tudjuk, hogy nincs is megindítóbb egy Batman-pietánál! Persze a szabadságvágy kiváltása és megélése nem tréfa dolog, felelőségteljes művelet előidézni, de elviselni is, csak a teljes feloldódással és nyitottsággal, egyféle felelőségteljes hedonizmussal védekezhetünk az esetleges káros hatásai ellen. 
Hát tegyük ezt!

A kiállítást megnyitom.

Csontó Lajos