Duliskovich Bazil

"VICE VERSA"

2011.10.04. - 2011.10.12.

Vice Versa

 

Duliskovich Bazil kiállítása

A38 Hajó kiállítóterme

2011. október 5 – 12.

 

Iványi Bianca

 

Duliskovich Bazil új üvegképei (melyek a „legrégebbiek” is egyben, egyelőre, mivel elsők a remélhetőleg még folytatásra kerülő „sorozatban”) bizonyítják, amit tán felesleges is mindazok számára, akik ismerik Bazil nyughatatlan, kísérletező „lelkét”, mennyire sokoldalú, szó szerint sokszínű művész. Aki egyúttal rendkívül precíz, alapos is. Mindenből a tőle telhető maximumot hozza, művészetből, matériából. Izgatja, vonzza a kihívás, amit egy-egy új felület és fogás kínál, a professzionalitás és virtuozitás, a szokatlanság, kuriozitás. Ezt tanúsítják korábbi szériái, korszakai is, melyekben a médium, a művek alapja, anyaga és felülete rengetegszer variálódik, sőt (tábla) képei olykor a tárgy-plasztika, installáció irányába mozdultak ki, ám témavilága vissza-visszatérő, megszokott, sőt, otthonos, ismerős volt mindig, mint ahogyan most is. Festett már, a klasszikus olaj-vászon művek mellett, gipsztáblára súlyosan könnyed festői képeket, kvázi ikonokat, intim és óriási, lepelnyi papírra vetett kompozíciókat, festett-rajzolt bőrre, készített papír-könyv-objekteket stb. Az üvegre most talált, néhány kezdemény (korábbi üvegre festett kép) után első, lazán összefüggő sorozatnyi, kétrétegű, hátulról megfestett üvegképeit itt és most, az A38 egyébként erre adekvát kiállítóterében mutatta be először. A minimalista, letisztult fehér belső, a kiállítótérnyi kubus geometrikus, szögletes élei és a széles, nagy üvegfalak, melyek a Dunától, a csillogó víztükörtől elválasztják, fura (előre tán nem számolt?) többletet adtak az anyagnak, pontosabban a tárlatnak, legalábbis számomra. De ami ezután is megmarad, a kiállított anyag tekintetében a festőt az üvegfestési technika hagyománya vonzotta, és a bravúr, különösképp a múlt század amerikai elődjeinek virtuóz, egyúttal precíz üvegkompozíciói.

Duliskovich képei is rendkívül pontosak és tudatosak, hiszen komoly, előzetes tervezés és felkészültség szükséges hátulról, a visszájáról kivitelezni a kompozíciót, ugyanakkor spontának, lazák is a tekintetben, hogy az alkotónak rögtönöznie kell, ha változik, „megcsúszik” a terv, vagy ha ő maga látja indokoltnak változtatni közben. Így a véletlenszerűség is nagy szerepet kap a gondos tervezés mellett, mely képei eredendő spontaneitását fokozza. Még közelebbi viszonyt létesít így ráadásul velük, így a művek meghitt, méretükből (nagyjából 50x40 cm) is fakadó intimitását is erősíti, és azt, ami a témáiból is adódik a legtöbbször.

Témái kárpátaljai gyökereitől eredeztetők, melyet a fiatal koráig (Budapestre érkezéséig) őt érő határon túli szituáció, a szocializmus és a szláv kultúra hatásai tápláltak, valamint szerteágazó tudása (az irodalom, zene stb. területén is), mélyebbre ásó pszichologizáló-filozofáló alkata egészít ki, mégha egyes képein üde, felszabadult „díszítővágy” és esztétizáló szándék, szinte játék „burjánzik”, megtörve a gyakoribb, rigorózusabb szín- és felülethasználat puritanizmusát. Valójában e kettősség kíséri, sőt kísérti, amely ezeken a mostani üvegeken a szó szoros értelmében is megtöbbszöröződik, és az őt érdeklő, minden képben jelenlevő rétegek technikai, fizikai értelemben is létrejönnek.

Rétegről-rétegre építkezik a kompozíciót illetően, rétegről-rétegre bontja le a témát illetően a képeket: a század eleji, szecessziós, modernista, avantgárd, transz-avantgárd, szocreál és más elemek, motívumok, hangulatok és figurák ismerőssége, ismétlődése visszatér Bazil korábbi képi világából, és rendre kissé novellisztikus, irodalmi töltetet is ad e műveknek. Többletet, pedig a képek, ezt nem elég hangsúlyozni, amellett, hogy képi mivoltukban, változatosságukban, olykor elemi egyszerűségükben, olykor meglepő banalitásukban, szürreális asszociációikkal, vagy a táji elemek és ornamentikák lírai és látványos sorjázásával is bőven elegek, egészek. Sőt, sokszor „sok” egy kép, gazdag, burjánzó, ellentétben egy-egy egyszerű motívumú és kivitelű „párjával”.

Bazilt mindig a kísérletek és a kettősségek, sőt, végletek vonzották: ezek a képek zavarba ejtően heterogének, mind más, mind mást kezd el vagy folytat, mint egy-egy (rá jellemzően narratív) történet, mely végtelen. Absztraktak, figurálisak, színesek és már-már monokrómak külön-külön és olykor egy képen belül, és még folytathatnám, fokozhatnám sokszínűségüket, mely szó szerint veendő. Nem sematikus, hűvös és visszafogott, architekturális vagy geometrizáló, konstruktivista üvegmunkák, melyet sejtetne talán első hallásra (látásra) ez a médium. Nem, a Bazilra jellemző festőiség, a színek, formák, laza, lazúros kontúrok és vastagabb, könnyedebb ecsetvonások szertelen lendülete, olykor hűvösebb, narratívabban tematikus, néhol valóban architektonikus, de mindig dinamikus elemek, történetek, fotószerű portrék, épületek szervesülnek szövetté ezekben a képekben. A lendületes gesztusok, olykor már expresszíven kitörő, erős, felfokozott festékpászmák és foltok, színek, sőt, néhol meglepő módon, a transzparencia lehetőségét kiaknázó rétegződő, vékony, áttetsző bevonat helyett a felületet fedő, vastagabb, matt festékmassza „ormótlansága”, a finom, érzékletes vonalhálóval és lazúrokkal kerül hol feszültségbe, hol összhangba.

Igen, ezek a jelenetek rendkívül dinamikusak akkor is, amikor látszólag statikus a kompozíció és hűvös a tematika: mozgalmasak, így sosem kerekedik ki, ér véget „történetük”, mindig újat fedezünk fel és látunk bennük, végül, ami várható, önmagunkat is. Ahogy elhaladunk előttük, a fény játéka, mely szintén szerves része az üvegtechnikából adódóan e képeknek, a megvilágítás, a két üvegréteg egymásra vetülése, egymástól való eltartásuk, kis távolságuk különös mozgásteret és plaszticitást ad számukra. Színesek, festőiek, fényesek és fakturálisak, tárgyak és képek egyben. Sík és tér, dekorativitás és komplexitás, mélység, illúzió és valóság – kulcsszavak, kulcsjelentőségűek ebben a laza történetben, amely itt előttünk húzódott és ment végbe, változott körülöttünk folyamatosan, izgalmasan. E tekintetben interaktívak is e művek, velünk. Ideális viszony a szemlélő és a művész, a művek teremtője között. És az üveg a közvetítő. A közös médium, mely vele is összeköt.