Moje Menhardt

Duna-képek

2011.10.20. - 2011.10.30.

Moje Menhardt képeiről egy értelemzője azt írta, hogy a művésznő munkáiban – többek között – „az asszociatív gondolkodás szabadságával él”. Kövessük példáját és gondolkodjunk asszociatívan a képekről. Hiába vagyunk Magyarországon és keresünk lokális fogódzókat, bizonyára az első dolog, ami eszünkbe jut egy Duna-ciklusról, a kék Duna-keringő. Azt gondolom, talán nem is olyan közhelyes és felszínes a párhuzam, mint ahogy első pillantásra tűnik. Ezek a képek ugyanúgy magukkal ragadnak, ritmusuknak, dallamuknak nehéz ellenállni. Nemcsak a Duna áramlik, hanem a zene is körülöttünk, bennünk, miközben a képeket nézzük. Nem véletlen, hogy Moje Menhardt gyakran dolgozik együtt más művészeti ágak képviselőivel, költőkkel, zenészekkel: a képek inspirálnak és maguk is inspirációk szülöttei. Ezek az inspirációk lehetnek „mesterségesek”, eredhetnek az előbb említett társművészetekből, de lehetnek természetiek, a Dunával, a tájjal való együttélés, együtt létezés lenyomatai, találkozások gyümölcsei, utazások emlékei, és még sorolhatnánk. De térjünk vissza a képek ritmusához, áradásához, amihez nagyban hozzájárul, hogy nem egy képpel, hanem egy ciklussal van dolgunk. A ciklus minden egyes darabjának más a dinamikája, a ritmusa, ahogy a folyónak is a különböző év- és napszakokban: magához ránt, a mélybe húz,. vagy éppen feldob és elringat, csendesen, alig észrevehetően van jelen vagy éppen minden figyelmünket magának követeli. A képekkel sincs ez másként. A folyó – a víz – számomra az absztrakció különleges fokát testesíti meg. Megfoghatatlan, testetlen, áttetsző, folyton mozgásban levő, meghatározhatatlan. Még akkor is, ha a hagyományos tájképeken ez az absztrakció felbomlani és szelídülni látszik. Az itt látható Duna-ciklus azonban jó érzékkel hagyja érvényesülni ezt az absztrakciót, nem akarja meg- vagy befogni a folyót, pusztán csak közvetíteni kívánja annak jelenlétét, az általa bennünk hátrahagyott nyomokat. A képek célja, ha jól értem, nem megmutatni a Dunát, hanem jelenlévővé tenni azt. Itt, ebben a stílszerűen a víz fölött lebegő kiállítótérben közvetíteni valamit annak lényegéből.

Előttük sétálva képzeletbeli utazást tehetünk: országokat, határokat hagyunk magunk mögött, és lépünk be valami idegenbe, Budapest, Bécs, Linz, Passau – városok, melyeken minden korlátozás nélkül halad át a folyó, határok, melyek, persze, megszűntek, de mégis jelen vannak: nyelvi, társadalmi, etnikai határok, melyek jelenlétét időről időre akaratunk ellenére tudatosítanunk kell magunkban.

Nap mint nap járunk, közlekedünk a Dunán. Hidakon, rakpartokon haladunk át sokszor anélkül, hogy csak egy pillantást vetnénk a vízre. Mert olyan magátólértetődő, hogy ott van. Azonban ha valaki hosszabb  időt tölt olyan városokban, olyan helyen, ahol nincs folyó, nincs víz, egy idő után feltűnik annak hiánya. Talán Claudio Magris Duna-könyvében olvastam, hogy a vízi városok – vagyis a vízzel közvetlen kapcsolatban levő városok valahogy mások. A víz jelenléte, a folyó lassú áradása nemcsak fizikailag, de átvitt értelemben is megtisztítja, átmossa ezeket a helyeket, megszelídíti őket. Azt gondolom, hogy ez a kiállítás hozzásegít bennünket ahhoz, hogy tudatosítsuk magunkban a folyó jelenlétét. A képekre visszaemlékezve,azokat felidézve a Dunára emlékezünk, ami a miénk is kicsit. Másfelől pedig eztán, a Dunára nézve, Moje Menhardt képei jutnak majd eszünkbe, az örvények, sellők, fodrozódások, a velük megjelenített üzenet.

Nagy Edina