drMáriás

drMáriás - Szörnyű kedvenceim

2011.04.24. - 2011.05.15.

Gulyás Gábor, A párhuzamosok nem a végtelenben találkoznak

 

 

„hol másutt hangozhatna el ennyi okkal és eséllyel, mint Bolyai János hazájában: a párhuzamos az párhuzamos”

(Esterházy Péter: Kis magyar pornográfia)

 

 

A matematikusok szerint ez csak egy bosszantó legenda: a párhuzamosok valójában sem az euklidészi, sem a nem-euklidészi geometria szerint nem találkoznak – a végtelenben sem. Az egyetlen szférában, ahol a szó szoros értelmében minden lehetséges, a művészetben persze a párhuzamosok is találkozhatnak. Bár ott sem túl gyakran: a centrumnak számító helyeken ritkábban, mint a periférián. Dr. Máriás művészete elválaszthatatlan önnön határtapasztalatától. De hol ez a határ? Hol vagyunk, amikor a művész új képei között bóklászunk? Két, egymástól teljességgel különálló világ reprezentánsai között. Egyfelől ott sorjáznak közelmúltunk meghatározó politikusai, értelemszerűen főként kommunisták Rákositól Biszku Bélán át Kádár Jánosig, de feltűnnek a képeken a mai közélet csillagai is: Deutsch Tamás, Szanyi Tibor, Orbán Viktor és mások. Nem állítom, hogy egyiküknek sincs tudomása a modern művészetről, de ahogy mondani szokás: nem erről ismerszenek meg. Másfelől a festmények megidézik a modern képzőművészet legnagyobb hatású alakjait Toulouse-Lautrec-től Magritte-on át Andy Warholig. Elsőre zavarba ejtő szituáció a legnagyobb modern festők stílusában látni a többnyire ellentmondásos megítélésű, a magaskultúra piedesztáljáról jórészt lesajnált történelmi, politikai, közéleti figurákat. Persze a képek némelyike éppenséggel nevetségesnek vagy szánalmasnak mutatja az ábrázolt alakot, de a téma és a stílus meghökkentő különbözősége így is zavarba ejtő. Jellemzően kelet-európai megközelítés ez – nem annyira földrajzi, mint inkább a politikai identitást értelmében. Dr. Máriás prizmáján át a nyugati művészet nagyszerű, könnyed stílje történelmi traumákkal terhelt, érzékeny térségünkben szükségképpen új kontextusba kerül. A szabadságról van szó, már megint. Pontosabban a diktatúráról, amelytől hiába szabadultunk meg immár két évtizede, oly mélyen beléívódott mindenünkbe, hogy része maradt az életünknek, a szabad életünknek is. Kínos vagy sem: mi, akik a rendszerváltozás előtt szocializálódtunk, soha többé nem élhetünk Kádár János nélkül. Persze képletesen értve, a délszláv háború idején áttelepült dr. Máriás számára például Tito és Milosevic ez a fölös teher. Nem valamiféle nosztalgiáról van szó, hanem a rendre előre tolakodó provincializmusról, amely a szovjet érában létrehozott vagy újjáformált provinciákhoz (Jugoszláviához, a Német Demokratikus Köztársasághoz, Csehszlovákiához, a Magyar Népköztársasághoz) kapcsolódott és senki nem tudja, mit keres még itt. De itt van. A közéletben új nevek, új emberek bukkannak fel, de régről ismerősek: a történelmi tapasztalat mifelénk csírájában elfojtja az optimizmust. Minek örüljünk? Inkább bírjuk ki valahogy! Bekkeljük ki! Szörnyű egy élet, nem is értjük, miért kötődünk hozzá annyira. Itt nincs igazi harc a történelem, a politika mai bálványaival, mert nyilvánvaló, hogy ezek nem igazi bálványok: finom, metsző humor és gonosz paródia van. Groteszk. Kelet-Európa közös nyelve. Egyfelől Magritte, Rothko, Bacon és a többi ikon, másfelől Torgyán, Tőkés, Horn Gyula és a többi politikus. Nincs választási lehetőségünk: ezek akkor is itt vannak, ha nem tetszenek nekünk. Dr. Máriás képeinek formai megoldásai egyszerre idézik az amerikai pop-art és az orosz szoc-art stílusjegyeit, de a rokonság mindkét esetben egészen távoli. A művész minden olyan stíluselemet magától értetődő természetességgel használ, amely beszorítható abba a perspektívába, ami groteszkként jelenik meg – márpedig oda szinte minden beszuszakolható. Mindeközben van valami személyes is ezeken a képeken: az ellesett, jellegzetes tekintetek, ahogy a művész – egy másik alkotó modorában, mégis a saját  karakteréhez szorosan kötődő módon – látja, láttatja az alakokat. Ahogyan Csáth Géza naplót írt, úgy fest dr. Máriás: szelíden, de ügyelve a durvaságokra, már-már perverz módon. Fontos krónika ez: ha majd kétségek merülnének fel, milyen abszurd világban éltünk itt az ezredfordulón, elég megnézni dr. Máriás képeit. A művész a lehetetlent idézi meg, mint valódi kelet-európai realista. Az A38-as hajón megjelenik a nagyvilág nagy művészete, itt vannak sorban a dunai nagyhalak, itt a borzasztó ár, amelynek mindig is szerettünk volna, de sohasem tudtunk ellenállni. S itt vagyunk persze mi is, nyugati kelet-európaiak, viseltes idegrendszerű művészek és műélvezők, végre kint vagyunk a vízből, mondhatnánk, ha nem lenne olyan menthetetlenül hiteltelen ez a mondat. Ha nem égett volna belénk, hogy mindig a víz az úr.

 

(A Dr. Máriás: Szörnyű kedvenceim című kiállításának megnyitóján, az A38 hajón 2011. április 23-án elhangzott szöveg szerkesztett változata.)