Bernát András

Új képek

2009.04.21. - 2009.05.16.

 

„... a turbulencia fenséges valami. Mint minden fenséges, valamiképpen rettenetes, félelemkeltő és tiszteletre méltó is; valami, ami kivonja magát számításaink, a felsőbb matematika köréből. Ennek a kaotikus turbulenciának a közelében (…) rend uralkodik a fluktuáció révén.” - írja Hannes Böhringer, akitől most kölcsönveszem e mondatokat és némiképpen kifordítom azokat:  a fluktuáció, az egyenletes folyamat (mondjuk, az élet) időről-időre káoszba fordul, korról-korra örvénylésbe csap, s a káosz és az örvény megmagyarázza önmagát, másképpen fogalmazva, képet és kommentárt „közöl” az életről magáról, miközben hatással, erővel, dinamikával tölti föl  a folyamatot, a következő örvény, turbulencia paroxizmusát.

Mindez a művészet metaforája is lehet; a művészet talán nem más, mint a káosz  megfogalmazása, szabályok közé kényszerítése, hogy abban, vagyis a regulában „fluktuálódva” ismét csak kitörhessen belőle, és önálló turbulenciákat gerjesztve újjá születhessen, mintegy önmagát is zavarba ejtve, egyszersmind lassan hullámzó, idő- és térbeli folyamatot képezzen.

Bernát András új festményeivel is azt a Turner festészetében és a francia posztimpresszionisták hagyományaiban gyökerező, a fényhez, mint a természet metaforájához már-már panteisztikusan kötődő absztrakciót folytatja, melynek alapmotívumát a viszonylag kis felületről kiáradó, végtelenbe futó, plasztikus hullámok, gyűrődések, ráncok gomolygása adja. 

Bernát mozgást idéző festményei továbbá egy sajátos paradoxont is rögzítenek: éterivé stilizált táj-, egyszermind testképek, melyekbe valamifajta turneri, ugyanakkor (ha létezik ilyen), biológiai vihar feszül, kitörhetetlenül, s megbéklyózva az egyre oldódó, de még mindig viszonylag erős monokromitás által. Örvénylő turbulencia, kavargó erők dúlnak a kereten belül, ám a korlátot, a vászon határait nem hágják át, csak jelzik a kitörés irányait. Ellipszisek és hiperbolák ölelkeznek már-már barokkos eksztázisban, a hisztéria, az ajzottság legcsekélyebb nyoma nélkkül.

Dinamikus, izgékony és izgató, gyakran kifejezetten erotikus, plasztikusnak, test-szerűnek tetsző formák derengenek elő a színből, anélkül, hogy az egyik fontosabbá válna a másik rovására. Vagyis Bernát nem törekszik az asszociációra, nem igyekszik esélyt adni semmiféle történetnek, de nem is gátolja az értelmezést. Festményei lágy szerkezetükkel, a klasszikus tájképekére még mindig gyakran utaló kompozíciós elvek nyomaival (talán némi öniróniával is) fölidézik ugyan a tradicionális látványelvűséget, ám a festői Én teljes szétáradása a naturális – vagy annak tűnő – formákat tökéletesen föloldja, s az érzékelhető és az érzékelhetetlen határa hallatlanul érzéki megfogalmazása kap.

Csak úgy magamtól eszem ágában sem lenne – mert egyenesen pimaszságnak tartanám én is - a matematikus, Kurt Gödel nevét hiába kiejteni, ha Bernát festményeinek egy újabb szempontból nem épp egy Gödeltől (is) ismert elv adna – valószínűleg véletlenszerű – magyarázatot: az önmagára hivatkozó állítás eszméjéről van szó, mely a képekkel kapcsolatban abban a megállított pillanatban nyilatkozik meg, mely a festmények „cselekményének” ambivalenciába csúcsosodó lényegét jelenti: ezek a „beindult” képi struktúrák a katasztrófa, az összeomlás első vagy utolsó előtti mozzanatát rögzítik; s mert valóban rögzítik a szó szoros értelmében, hiszen festményről van szó, azonnal meg is állítják, be is fejezik, meg nem történtté teszik a történetet, mely önmagától, önmagával magyarázottsága – vagyis lényege, a festészet-mint-festészet princípiuma révén – ki is oltja magát, és visszaáll billenékeny, absztrakt nature morte-tá, hogy mint az önmagába zárt hurokban, újra indíthassa a majdan be nem következő katasztrófába vezető útra a nézőt, aki azt látja – Bernát egzakt, mégis érzéki előadásában -, hogy az apokalipszis bekövetkeztét valószínűleg, sőt bizonyosan, annak (sóhajtás szerű) megnevezésefogja feltartóztatni…

-- Hajdu István --