Tóth Andrej

Dolce Vita Bed & Breakfast

2009.02.24. - 2009.03.20.

 

 

Paradicsom raklapon

 

 

Mi Szicília? Ha úniós biztos lennék, feltehetően azt mondanám, hogy maga a halál: bűnözés, munkanélküliség, adócsalás, szegénység, és mindenfajta adminisztrációs és egyéb kötelezettségek elmulasztása.  Na de mi is igazából életünkben a kötelezettség? Talán számlát adni? Vagy netán élni és örülni mindannak, ami megadatik?

Ha valaki Észak-Olaszországból elindul a távoli délnek, kezdetben még a benzinkutakon, talán még a kuplerájokban is kap számlát, sőt, nyomtatottat, pecséttel, hogy a csizma közepe tájékán ez már kézzel firkantott furcsasággá, Szicílián pedig teljesen ismeretlen fogalommá váljon. Mert ott nem érdekli senkit sem a számla, jól tudja mindenki fejből, hogy ki mivel és kinek adós, emellett főnöküknek nem Brüsszelt tekintik, hanem a mindenhatót, lévén csodálatos szigetük a Mediterráneum, azaz isten köldökének a közepén helyezkedik el, így talán úgy vélik, hatalmas kertjük a tűzhányóval nyomatékosítva nem más, mint annak áldott nemi szerve.

Így hát gondolhatunk az Etnára, erre a csodálatos és kiszámíthatatlan robbanó energiacsőre, mint Európa dicső falloszára, amelynek krátere olykor nyugodtan szunyókál, ilyenkor hóval fedett peremén izgatott turisták tüdőzik le kénes levegőjét, hol meg megtáltosodott farkasként fortyogva készül megtermékenyíteni tüzével és hamvával a fél világot, világossá téve azt, hogy nem viccel, ahogyan a szicíliai ember sem, aki bár csupaszív, mindenét odaadja, ha kell, de csillogó fekete szeme végig éberen figyelő marad.

Egyáltalán nem véletlen, hogy a munkáinak a precizitásáról szinte Budapest valamennyi lakója előtt, többek között az A38 Hajónak készített pengepontos és szívfájdítóan dögös plakátjai által ismertté vált alkotó, Tóth Andrej is nászútja uticéljául Szicíliát választotta, ezt a nehezen megközelíthető csodarezervátumot, ahol az élet – hál’ istennek –, sokszáz éve megállt, s nem engedte be a felesleges cuccokat. Nincsenek bugyuta óriásplakátok fantasztikus mosóporokkal, panelházak depressziós lakókkal, bevásárlóközpontok akciós hulladékokkal és gagyifesztiválok tomboló idiótákkal. Vannak ellenben csodálatos kaktuszsorok, hihetetlen kilátások a gyönyörű tengerre, amelyet olykor a levegőből aláhulló finom vulkánpor terít be, miközben az emberek a világ legjobb fagyiját eszik, legtüzesebb borait isszák azokon az utcákon, azokban a romos szegletekben, amelyek százszor több színnel tüzelnek, mint bármely más hely a világon.

Tóth Andrej menyasszonyával, a bájos ifjú cimbalomművész Móri Beátával indult útnak a messzi Sziciliára, hogy személyesen élje meg Corleonét és az Etnát, az emberi keménység és a természet paradicsomi állapotának a találkozását. És hát persze, hogy megihlette, sőt, rabul ejtette az, hisz kit nem ejtene egy életre, aki nyitott a szenvedélyre és fogékony a szépre, erre a látszólagos lepusztulásra, amely nem más, mint maga az élet állandó megújulásában.

Az utazást követően megérlelt, majd megalkotott festménysorozat ékes nyoma mindannak, amit a művész ott megélt. Harsány szeretetet sugárzó munkáin nem lehet, és nem is kell minden vonatkozást kibontani, mert azok igazából nem is a képzőművészetről szólnak, sem az üzletről, sem a kísérletezésről, és persze az úniós adminiusztrátorról sem, mivel magáról az Életről szólnak, annak a combos legjaváról, amelyben lubickoltak, s amelyet megörökített lebilincselő lenyomataiban, mivel a megélt csoda adta a fáklyát a kezébe.

A festmények raklapokra és vásznakra készültek egyszerre harsány és mégis békés színekkel, hogy formáikban sokszor a kört idézzék, általa pedig a tökéletességet, az isteni és a paradicsomi gömbölyűséget, békét és örömet üzenve. Etna és Emma című képe kicsit Fernand Léger alakjait juttatják az eszembe, a tomboló színek és a formai telítettség nagy mesterét. A szerző így szól művéről: „Múlt századbeli olasz turisztikai plakátok hangulatát idéző látványvilág ez, csak itt a látványosság háttérbe szorult, mert elnyomta a faltól-falig érő házaspár.”

Na és a nő a tengerparton egy szelet görögdinnyével a kezében? Úgy gyönyörű, ahogy van, nem lehet elrontani, mert a tervező azt ott fent hibátlanul összerakta, amit az alkotó e képén láthatóan hibátlanul tükrözött. Hasonlóképpen Siesta című alkotása, amelyen a talpak összeérnek, hogy fityiszt mutassanak minden kötelezettségnek, s az életszeretet örömével rajzoljanak felkiáltójelet a mai kor emberének a feje elé. Ugyanilyen meleg hangulatú és bizsergetően rejtelmes a Taormina – Piazza del Duomo című, amelyen nem mást látunk, mint e városka, egyben a világ egyetlen női kentaurját.

A Dolce Vita Bed & Breakfast című alkotás, a sorozat címadója akár mottóként, vagy stiláris összegzésként is olvasható: a melegben elnehezedett testű, a kosarukban az isteni citromok frissességét hordozó, szenvedéllyel teli testek és arcok, amelyek kifelé csak flegmán néznek, mintha azt se tudnák, hogy mi is van, belső tüzükkel ikonná emelkednek, mert a festő beemeli őket, immár saját, szeretett, olvasott, megalkotott világába, mely képet a következő festményén már mint idézetet kiteszi a falra, mintha azt mondaná, egyszerűen ez a kedvencem, ez a táj, ez az illat, ezek az emberek, mert ez éltet!

A sorozat könnyedéségét és ellenállhatatlan üdeségét a Limoncello képek adják. A kert, a meztelenségében egyszerre bájos és masszív női és férfi test, amint letépi nem az almát, hanem a citromot, az üdeség valutáját. Andrej szavaival: „Egy fülledt tengerparti vacsora után ismertetett meg a tulaj a limoncello bársonyosságával, erejével. Az utána következő mámoros vezetés a szállásig inspirálta ezt a buja, fülledt képsorozatot, tisztelettel adózva a helyi embereknek illetve az italnak. Alul, a  bal sarokban rejtett önarckép. Talán.”

Noto című képén egy finom, egyszerre intím és provokáló helyzetet élvezhetünk. A szerző így szól róla: „A barokk városban behúzódtunk a déli nap elől egy kicsiny étterem árnyas lugasába ebédelni. Asztalunk szomszédságában két férfiú ebédelt jóízűen. A lenti jelenetet hozzáképzeltem. Nem volt nehéz.”

E képek láttán ellenállhatatlan vágyat éreztem visszatérni Sziciliára, s elkezdtem türelmetlenül olcsó repülőjegyek után nézni, elővettem a cataniai Franceso Cusa jazz-dobos barátom telefonszámát, s áttekintettem, autóval hogyan lehetne a legegyszerűbben oda, a messze távolba eljutni .

De nem, egyelőre nem utazom. Most bőven elegendők nekem Tóth Andrej iszonyatosan találó, bájos és ütős képei, hogy lelkem visszatérjen minden láttukkor oda, ahová mindig is visszavágyom: a szent őrület hazájába, a színtiszta szenvedély szigetére, a jóisten köldökszerszámára, Szicíliára.

 

(drMáriás)