Minyó Szert Károly

Pesszimista remény -- optimista bánat

2003.02.25. - 2003.03.22.

Kincses Károly, A tökéletlenség tökéletessége

(Elhangzott: Minyó Szert: Pesszimista Remény - Optimista Bánat c. kiállításának megnyitóján, 2003. február 25-én a K.Bazovsky Galériában.)


Harminc éve naponta sok száz, évente százezer, összesen meg rengeteg képet, fényszülte képet vettem, veszek a kezembe. De olyan tökéletlenekkel, mint Minyo Szert szinte valamennyi alkotása, hát ilyenekkel alig-alig találkoztam még a prakszisomban. Javaslom, nézzük csak meg őket alaposabban, elemző módon. Ugye köztudott, hogy Minyonak nem jó a készen vásárolható fényérzékeny anyag, ő saját maga vonja be emulzióval a saját maga által kiválasztott felületet. Ez eddig rendben is van. De.Technikailag vizsgálva a dolgot, szinte mindegyik megbukott volna egy száz évvel ezelőtti tanoncvizsgán, ahol a fényképész ipart tanuló nebulók első feladata volt az előkészített üveglemezt vagy papírt fényérzékeny emulzióval megönteni. Amazok jobbára egyenletesek, széltől-szélig szépen szétterültek, buborékmentesek, felületük hibátlan, emezek itt meg foltosak, egyenetlenek, itt-ott hiányzik az anyag belőlük, szóval biztos bukás, ott és akkor. Menjünk tovább.A jól megöntött lemezekre készült akkoriak - emlékeztetem Önöket, hogy még mindig nagymamáink intrauterin korszakában járunk - szépen világított, jól exponált, tónusgazdag képek, emezek meg itt alul- meg túlvilágítottak, kontrasztszegények, meg elmondható, hogy minden bajuk van. Magára valamit is adó fényképész akkoriban az ilyen segédet elküldte volna sóért - messzire.


És mégis. Tökéletlen technika, rossz exponálás ellenére jó kép. Sőt nagyon jó kép. Sőt, több nagyon jó kép. Ki érti ezt?


Amit nem értünk, azt általában megpróbáljuk megmagyarázni. Naná, hogy én is. Azt hiszem, hogy Minyó Szert képein a meghatározatlan kontúrok, a sötét foltokból kibontakozó tárgyak, a különféle színű és konzisztenciájú maszatokból testet öltő alakok formái, a roncsolódások alól - mint háborús romok alól - előmászó képelemek, mind-mind valami nemevilági, nemreális, nemvalóságos történet szemtanúivá avatnak bennünket. És ez kiváltságos pillanat, ritka élethelyzet, meg kell becsüljük. Csak a legjobb műalkotások képesek erre, egy jó vers, egy magával ragadó regény vagy nagyívű zenedarab. Meg persze az ilyen fotó.


Minyo nagy ravasz! Nem mutatja meg pontosan, mit akar láttatni. Csak bevon mindnyájunkat a közös nézésbe. Úgy véli, a nézők is dolgozzanak meg az élményért, ne csak az alkotó, ki-ki keresse meg, lássa meg az általa előállított dologban az őt érdeklőt. Akkor aztán örülhet a látogató, mert azt látta meg a képben, amit ő akar, s nem azt, amit le akart vele nyeletni a fotográfus. Ilyenkor persze ő is érdeklődést színlel, néz velünk. S azt gondolom, képei esetlegességéből következően néha még ő is lát benne valami mást, újat, amire akkor nem is gondolt, mikor csinálta.


Kulcsmozzanat az előhívás aktusa. Minyo Szert előhívja a sötétségből árnyait, valamely fényérékeny anyagon rögzíti őket, előhívja mint egy alkimista, aztán kiakasztja őket egy kiállítóterem falára. Részéről a dolog rendben van. Mi nézők pedig a fényszülte képekkel való találkozásunk nyomán előhívunk magunkban szunnyadó kis, töredék képelemeket, képecskéket, amik fölös számban töltik meg memóriánk rejtett tárolóit, de már rég elfelejtettük a fájlok nevét. És akkor az ő képeiben megint csak a magunkét látjuk, s ez a biztos siker egyik záloga.


Fényképei festmények. Hogy ez fából vaskarika? Meri ezt valaki állítani a "Pesszimista remény, optimista bánat" címet viselő kiállításon? Vitatkozni persze lehet a megállapításon, de ahhoz elsőként pontosan kéne definiálni a festmény és a fénykép lényegi meghatározóit. Melyek szinte még sosem voltak ennyire közel egymáshoz, mint a huszonegyedik század közepén. Mindenesetre annyit azért különösebb vita nélkül is megállapíthatunk, hogy a hagyományos fotófelfogás korlátait Minyo meglehetős intenzitással feszegeti. Képei ugyanis nem a valóság egy rögzített darabkáját őrzik meg számunkra, mint a fényképek általában, hanem azok nála, kivétel nélkül egy alkotó elme némi kémiai és egyéb hókuszpókusszal, kis alkímiával elegy végtermékei. Elmeszülemények egy kis manualitással. Mint minden igazi mű/alkotás.


Szeretem Szertben, hogy komoly ember, komoly művész létére még ismeri az idézőjelek használatát, gyakorta ki is teszi őket. Sokaktól eltérően nem csak másokat, néha még magát is a két macskaköröm közé tudja illeszteni, s ez jó. Amíg ezt a komolytalan dolgot itt körülöttünk, ezt a hülye országot, annak minden következményével, lakójával együtt - képes némi iróniával szemlélni, ábrázolni, addig még van remény. Legalább ő. Vagy mi.


Szert - a K.Bazovszki Galériában három esztendeje már bemutatott, s azóta néhányszor megismételt - biciklis performanszában fényszülést levezető operátor. Sötét terem. Halkan izgő-mozgó közönség. Minyo a terem egyik falán lévő üres felületet bevonja emulzióval. Felül ócska kerékpárjára, mely egy állványon áll. Lassan tekerni kezdi. A dinamó berreg, egyre erősödő fényt bocsát ki a bicikli elején lévő lámpa. Minyo teker. Egyre vadabb tempóban. Már hosszú ideje pedálozik, mégsem jutott sehová. Vagy mégis? Hosszas vajúdás eredményeképpen létrehozott fényszülte képe pont olyan, mint minden újszülött: csepeg a nedvektől, maszatos, foltos, meggyötört, éppen csak nem ordít. És mi mégis boldogok és elégedettek vagyunk, mert részeseivé lettünk egy Születésnek, egy mű elkészültének, a kósza fények célba érkezésének és végleges helyükön való rögzülésüknek. Minyó pedig lekászálódik ócska fénykerékpárjáról, megtörli gyöngyöző homlokát és fogadja a gratulációkat. Most az enyémet.


Megjelent a "Fotóművészet" 2003/I-II. számában